Hangképzés

Előszó

Az egyre fejlődő s az igazi élet bemutatására törekvő modern színpad, a kissé elmaradt énekművészetet is kezdi átalakítani. Már Wagner Rikárd, a színpad és zene nagy reformátora megérezte a régi módszerrel való éneklés hibáit. Tudjuk, hogy ő előtte az énekművészetben csak a nyers hanganyag dinamikai hatására, vagy tűzijátékszerű csillogására törekedtek. A régi olasz operákban könnyű sikert arattak azok, a kiknek alig művelt, de erős, kiadós hangjuk volt s azok is, a kik egész fiatalságukat hangjuk teknikai fejlesztésére fordították. A dallam szövegével senki sem törődött s így az operák meséje is rendszerint érthetetlen maradt. Ezeknek a régi operáknak a cselekménye egyébként csak arra szolgált, hogy a szereplők érdekes, exotikus környezetében, áriákat és együtteseket énekeljenek. Dalolásukból ugyan egy szót sem lehetett megérteni, de azért az áriák végén elhelyezett magas és kitartott hangok mégis nagy hatást keltettek. Ilyen operák voltak Meyerbeer, Lortzing, Halévy és Verdi ifjúkori művei.
Wagner Rikárd, zenedrámáival s a bayreuthi előadásokkal megmutatta: milyen irányban kell fejleszteni a színpadi éneklés művészetét. Az ő utána következő operaszerzők Bizet, Massenet, Goldmark, Thomas, Delibes, a későbbi Verdi, Csajkovszky, Humperdink, majd a modern olaszok, Mascagni, Leoncavalló, Giordano és Puccini s a még modernebb franciák Charpentier, Leroux és Debussy mind a mai színpad és a modern énekesek számára írják műveiket, melyekben az énekszó és a cselekmény szervesen összefügg az aláfestő zenével. Vissza