Hangszereléstan elméleti és gyakorlati alapon I-II.

Előszó

Midőn néhány év előtt kiadóm e mű megírására felszólított, tudatában voltam a feladat nagyságának, melynek megoldását a lefolyt három év alatt tűztem ki célul magam elé. E könyv lapozgatása közben még a laikus is sejtheti, milyen nehézségekkel kell az írónak hasonló tárgyú munka írásakor megbirkóznia. Hangszergyárosokkal és az egyes hangszereket kezelő művészekkel folytatott eszmecsere előzi meg az anyaggyűjtés fáradtságos munkáját. A hangszerek teknikája úgyszólván napról-napra fejlődik s különösen az utolsó három évtized alatt történtek olyan javítások és átalakítások, melyek folytán nemcsak Berlioz alapvető munkájának a hangszerek teknikai kezelésére vonatkozó megjegyzései szorulnak javításra és pótlásra, hanem még a legutolsó húsz-harminc esztendőben megjelent német és francia teoretikusok műveiben is találhatunk adatokat, melyek a hangszerkészítők újításai következtében ellentmondanak a gyakorlatnak. Főleg a nyelvsípok és az ajaksípok billentyűsorának mekánikája alakúlt át a "Traité d'instrumentation" megjelenése óta. (1844.) A modern zenekar teknikájának megalapitója e művében, hogy csak néhány példát említsek, a fuvola legmélyebb hangjának az egyvonalú d hangot jelöli meg, holott a mai fuvolákon az egyvonalú c. sőt a legujabb rendszerű Böhm-féle fuvolákon a kis b is játszható. Berlioz még több mint tíz játszhatatlan trillát sorol fel a fuvólára vonatkozólag, míg a mai mekanizmuson a játszhatatlan trillák száma háromra redukáltatott. Az óboáról szóló fejezetben Berlioz húsznál több játszhatatlan és igen nehéz trillát említ fel, holott a mai mekanizmuson csak egy-két igen nehéz trilla található. Vissza