Európa és a magyar irodalom

Előszó

Amikor ezeket a sorokat írjuk, szelíd, selymesfényű őszi délután, nem lehet nem gondolni arra, hogy milyen nap lesz, amikor elolvassák őket. Az az Európa, amelynek nevét e könyv táblájára írtuk, lázban ég. Nemes és tiszta vére, amely annyi nagyszerű gondolatot és sorsfordító érzést táplált, rút, mocskos fertőzetként görgeti a félreértés, önámítás és megátalkodottság mikrobáit. Ez az Európa nem Zeusz bájos szerelmese, az előkelő és finom phoinikiai leány; ez már a Minotaurus nagyanyja, a szörnyetegé, aki annyi emberáldozatot kívánt. Néha, amikor a rádió bábeli nyelvzavarába bélébódulunk, mintha ezt az Európát hallanánk: a szörny nagyanyját, tudathasadásos, csapzott hajú, rikácsoló vénasszonyt. Úgy tördeli a kezét, mintha két idegen kéz, két ellenség akarna összekulcsolódni gyilkos birkózásra. Tanácstalanul topog márványpalotája udvarán s már nem veszi észre, hogy a vihar kövér csöppeket perget azokra a valamikor oly lágyan hullámzó, szőke fürtökre, amelyeket Paolo Veronese ecsetje simogatott körül.
Mi lesz, ha egy-két esztendő multán olvasni fogják ezeket a lapokat, amelyeken mégis csak megérzik - lehetne máskép?! -, hogy a gyermeki hódolat nem szállt még el egészen, nem is szállhatott el az európaiak szívéből? Kevesen gondolkoztak köztünk azon, hogy mi az: Európa, de mind éreztük, hogy valami nagy és szép, ami Isten, hazánk, családunk után következik s velük titokzatos rokonságot tart. Vissza