Hántani, fosztani

Fülszöveg

A szavak nem tapadnak a valósághoz. Élik a maguk külön világát, nem messze, de nem is egészen közel a valósághoz. A szavak építkeznek, gyönyörű palotákat és félelmetes vízeséseket varázsolnak elénk, bepillantást nyújtanak egy párhuzamos világba, egy radikálisan másfajta világba, amelyet talán másvilágnak is nevezhetnénk. Ki adta nekünk a szavakat, honnan jönnek mondataink? És mire mutatnak, mire utalnak, ha nem képesek tapadni ahhoz, amit jelenteniük kellene, ha a valóság és a szavak között adatott egy rés, amelyet soha senki nem tud befedni?
Sokan azt hiszik - nemcsak a magyar nyelvterületen -, hogy a költők feladata az, hogy megmutassák a nyelv elkápráztató bőségét, gyönyörködtessék az olvasót, aki szédülve figyeli, hogy milyen szép és gazdag az anyanyelve. A költő varázsló, szavakkal labdázik. Az utóbbi évtizedekben, ezzel a felfogással szöges ellentétben, elterjedt az a nézet is, hogy a költőnek nem kell megszépíteni megnemesíteni a valóságot, térjen inkább vissza a mindennapok és az olvasók közelébe. Mondja azt, amit mindenki mond.
Kibédi Varga Áron egyik utat sem választja, sem a bőség évszázados, sem az egyszerűség új (nyugati? amerikai?) hagyományát. Hántatni, fosztani: a vers valóságához, ahhoz a szavak által nyújtott másik valósághoz csak úgy lehet eljutni, ha a szavakat levetkőztetjük, ha a nyelvet megfosztjuk attól, amit a nemes közéleti hagyomány vagy a hétköznapok ráaggattak. Vissza