Harangos kút

Előszó

Részlet a könyvből:

A falu mintha kihalt volna. Az utcákon, amelyek úgy tántorogtak, verődtek ide-oda a találomra elszórt házak között, akárha részeg ember jelölte volna ki őket, egyetlen lélek sem járt. De még az udvarok is üresek voltak és vigasztalanul elhagyatottak. A földbe vert karókra font, avas vesszőkerítések között, mint valami hatalmas, rossz kasok fenekén, óriási fonynyadt gumókként kornyadoztak a törpe házak, az istállók, az ólak s a melléjük szúrt girhes fák is olyanok voltak, akár egy-egy elszáradt zöldség. Kint a kocsiúton alig volt néhány kocsinyom. Ujjnyi repedések nyiladoztak mindenütt. Olyan volt a föld, mint valami óriásira nagyított ajak, amelyet sebesre cserepesített az őrjítő láz. A kiszáradt földből úgy áradt a forróság, mint a lázas beteg lehellete. Fönt az égen, szédítő magasságban, ritkás fátyol állt, keményen kifeszítve a látóhatár szélei között s mintha egyetlen sárga izzás lett volna az egész. Lángok nélkül, lobbanó tűz nélkül, de annál égetőbben. Bármerre tekintett volna a szem, sehol az égen nem lel egyetlen tenyérnyi helyet, amelyen elpihenhet a tompán izzó fényesség elől. Pedig a nap, a vakító fénykorong nem is látszott a sárga fátyol mögött. Mint feltört tojás sárgája, szétfolyt az egész égbolton s mindenünnen ugyanazzal a furcsa izzással nézett vissza. Meleg volt, irgalmatlanul. Vagy már nem is meleg, nem is forróság volt ez, hanem valami más. Valami megnevezhetetlen, fojtogató rémület. A nyári forróságnak mindig van rendje s szinte kitapogatható formája, határa. Vissza