Harmadik félidő

Előszó

Gálvölgyi pocsékul érzi magát ebben az országban, ahol rajta kívül további tízmillió ember úgyszintén pocsékul érzi magát. Magyarország lakosságát egyetlenegy dologban jellemzi teljes véleményazonosság, jelesül abban, hogy ami itt folyik, az egészen abszurd, förtelmes, elborzasztó és mindenestül intolerábilis, kérdezzünk meg bárkit az utcán, ezt fogja mondani. Persze a részletekbe ne menjünk bele, mert abból nagy pofon alakulhat ki előbb vagy utóbb. Még a "békés sétáló fiatalok" (C Morvai Krisztina) is szörnyen érzik magukat, kivéve, persze, az életnek ama fényes, ünnepi pillanatait, amikor sikerül a rohamrendőrt egy utcakővel kupán találni; de hány ilyen nap van egy esztendőben, három, négy, öt? A többi pedig kín, undor & gyötrelem, a békés, sétáló fiatal szenved ilyenkor, és a magyarság félmillió éves dicső múltjáról ábrándozik.
(Nem vicc, már félmillió: "A korai százezer éves szakaszokról tudunk kevesebbet, míg az utóbbi több tízezer és az ezer évesekről sokkal többet", olvasom egy szélsőjobbos portálon, és ez azért megnyugtató. De ha már itt tartunk, említsük meg a Szíriuszt is, mármint azt a közismert tényt, hogy mi, magyarok az Alpha Canis Majoris nevű kettőscsillag egyik bolygójáról jöttünk ide; erre a jelen előszó méltatlan szerzője mérget is venne akár. Úgy történhetett, hogy az ottaniaknak végképp teleszaladt a micsodájuk a mi megkérdőjelezhetetlen kultúrfölényünkkel, így aztán összedobták az útiköltsége és felzsuppoltak minket egy menetrendszerű űrhajóra. Azóta nyilván sokkal jobb nekik ott a Kutya csillagképen, vagy akárhol, csak azt bánják, hogy mindez nem jutott az eszükbe hamarabb.) Vissza