Harminc pompás mese

Előszó

FERKÓ MEG A SÁRKÁNY.

Az ablakon tul gyönyörű tavaszi nap égett, a fák kopasz ágait mint gyérfüzésü gyöngy ülte meg a zsendülő rügy. Az utca közepén félig szikkadtas volt a sár és az alacsony házak zsindelyén bokrosán zöldéit a moha. Ferkó a gyerekasztalnál ült, előtte egy sárkány váza: két keresztbekötött botdarab, nagy, fehér papiriv, rojtos tarka selyempapirsörény, meg sok, igen sok összecsomózott spárgafonál.
Nagy dolog volt ez a Ferkó apró kis életében; az első sárkány! Hetek előtt könyörgött már a szüleinek:
- Édesapuskám, édesanyuskám, a fiuk már mind kint vannak és eresztik a gyönyörű, szálló sárkányt, egészen az égig... Hadd menjek én is!
Végül megkapta a sok drága hozzávalót és leült a kis asztalkájához. Vasárnap volt éppen, nem kellett iskolába mennie, gyorsan haladt a munka; a tiszta papirt rácsirizelte a kopár gerincre és óriási, meredt szemeket, sohasem látott hosszú orrvonalat, tátott szájban vadul vicsorgó fogakat pingált bőséges tintával a sárkány fehér arcára. A szines selyempapir rojtját hosszan, méltóságosan húzta maga után a rengeteg állat s a füleinél is, mintha valami nemesvérü paripa volna, kényesen libegtek a tarka cafrangok. Az apró fonalakat száz boggal, ezer boggal csomózta össze Ferkó. A homlokáról veriték csurgott, a két fekete szemecskéje égett a munka hevében, végül elkészült a remekmű és a kis mester diadalmasan cipelte ki az utca közepére, ahol csakhamar egész gyerekhad állotta körül, irigy szemmel bámulva, irigy szóval birálgatva a csodaállat minden porcikáját. Vissza