Három év Hortobágy poklában

Előszó

"Csak azt csodálom, hogy még nem őrültünk meg valamennyien. Harminchetedik hónapja minden gondolatunk, vágyunk a szabadulás, nem áll másból az életünk, mint reménykedés-csalódásból. Az utóbbi hónapok eseményei különösen felcsigázták várakozásunkat; türelmetlenek vagyunk, mert úgy érezzük, ha most rövidesen nem történik valami, talán örökre lemondhatunk az emberhez méltó szabad életről"- jegyzi be megviselt, megfakult - mert rejtegetett - gulágnaplójába a reménytelenség poklában is töretlen Isten-hittel 1953. június 29-én Beke Ferencné, aki családjával, betegeskedő férjével és édesanyjával együtt több száz ártatlanul meghurcolt és megalázott becsületes magyar embernek állít emléket. A szemtanú hitelesített dokumentum első kézből tesz tanúbizonyságot, elfogultság nélkül rajzol képet a magyarországi bolsevik-kommunizmus szégyenteljes, "az utódok" által mind a mai napig elhallgatni vágyott hatalmi tobzódásról. Mintha csak Tormay Cecile híres "bujdosó könyvét" olvasnánk; amiben évtizedekkel korábban sem akartak sokan hinni, az a II. Világháború után ismét bekövetkezett: a szovjetek által hatalomra segített bolsevik-kommunista uralommal a józan észen, a polgári értékrenden az alantas indulatoktól felkorbácsolt emberi silányság ült tort. Ma is sokakban felmerül a kérdés: miért nem ismerhetjük meg azokat a magukból kivetkőzött vadállatokat, hóhérokat, verőlegényeket, akik százezreket nyomorítottak meg lélekben és fizikailag egyaránt? Kitől, vagy mi okból fakadóan élvezhetnek immunitást akár emlékükben is ezek a gazemberek? Vissza