Hát így történt...

Előszó

Részlet a regényből:
Nem is éltünk rosszul abban a penzióban. Heten voltunk: hat férfi és egy nő. A nőt, ha jól emlékszem, Eulaliának hívták, Eulalia Delfranco-nak; nem volt se szép, se csúnya, ízlésesen öltözködött, ebédidőn csendesen jelent meg az étteremben és ritkán szólalt meg, ha nem beszéltek hozzá. Gyakran ment el hazulról, s ilyenkor későn tért vissza; tartózkodón viselkedett és hallgatag volt. Hamarosan megértette velünk, hogy hiába akarnók meghódítani. Találkoztam vele néhányszor az uccán - egy úr kísérte, vagy egy barátnőjével sétált - és mindannyiszor furcsa ellentétet fedeztem fel elegáns megjelenése, közvetlen modora és a megbúvó, alázatos viselkedés közt, amelybe közöttünk gubózott.
A férfiak: két hivatalnok, két katonatiszt, a herceg, meg én. A herceg vagy harminc nemesi címmel büszkélkedhetett; nem hiszem ugyan, hogy mindegyik címe mellé jutott egy milliója is, de azért gazdag lehetett. Ösztövér, vékony, mint a tű, a feje kicsi, hosszúkás arca kicsi szőke szakállban végződik; a keze nagyon szép. Ha bejött, rámosolygott mindenkire, udvariasan elbeszélgetett; úgy tett, mintha nem venné észre, ha valaki késsel evett vagy folyton a fogpiszkálót szopogatta. Ő kelt fel először az asztaltól: mingyárt visszament a szobájába; este néha elnézett a színházba vagy valamelyik ismerőséhez. De mindig éjfél előtt hallottam hazajönni. Vissza