Kucsera (dedikált példány)

Előszó

MIÉRT NEM SZERETEM KUCSERA ELVTÁRSAT?
Kucsera elvtársat valóban nem szeretem. Megvan rá az okom. Aminthogy ő sem szeret engem. És neki is megvan erre az oka.
Ezzel szemben határozottan rokonszenvezek Takács elvtárssal; Nemere elvtársnőt is igen sokra tartom. És Takács mégis azzal szólított meg tegnap: „Mondd, miért utálsz te bennünket olyan feneketlenül?" Nemeréné pedig messziről mutatott a kislányának: „Látod, Juditka, ez az a bácsi, akinek pikkje van ránk." — Miért „ránk"? Hogyhogy „bennünket"? — kérdem én. „Bennünket: funkcionáriusokat"; „ránk: funkcionáriusokra" —, így hangzik a válasz. És mind a ketten hozzáteszik a magyarázatot: „Nem kellett volna úgy megtámadnod Kucsera elvtársat."
De hiszen én Kucsera elvtársat éppen olyan tulajdonságai miatt támadtam, amelyek őt leginkább megkülönböztetik Takácstól vagy Nemerénétől. Amikor megmondtam, miben rossz Kucsera Dezső, egyben azt is megmondtam, miben jó Takács Jóska vagy Nemere Lujza. Mégis ezek ketten minden alkalmat megragadnak, hogy megsértődjenek a harmadik nevében és semmi áron nem akarnak lemondani arról a vélt jogukról, hogy következetesen vétsenek az „akinek nem inge, ne vegye magára" bölcs elve ellen.
„Ti írók, folytonosan piszkáljátok a funkcionáriusokat" — mondják sértődötten. De amikor ezredszer és ezredegyedszer megismételjük, ami a szavainkból úgy is réges-rég érthető, hogy mi a rossz funkcionáriusokat támadjuk, éppen, mert meg akarjuk őket különböztetni, el akarjuk őket választani a jóktól, akkor megmerevedik Vissza

Fülszöveg

„Hruscsov egyszer azt mondta: 'Ha idejében agyonlőttek volna tíz magyar írót, sohasem került volna sor a forradalomra Magyarországon.' Egyike ezeknek az íróknak, valószínűleg az első, lett volna Háy Gyula. Cikke 'Miért nem szeretem Kucsera elvtársat?' volt az a szikra, amely a forradalmat felélesztette.
Noel Barber a magyar forradalomról írt könyvében Háyt, mint az ifjúság ideálját aposztrofálja és Arthur Koestler Háy emlékirataihoz írt előszavában azt írja, hogy a tüntető tömeg zászlain a felirat így szólt: 'Le a Kucserákkal!' A forradalom végén Háy és felesége az utolsó, reménytelen rádiófelhívast intézték a világ népeihez — akkor, amikor az orosz tankok már körülzárták a Parlament épületét." így ír Julián Symons 1974-ben a „The Sunday Times"-ban.
Háy Gyula, aki századunk első évében született Abonyban, már mint egyetemi hallgató részt vett az első világháború ellen tüntető mozgalmakban. Ez vezetett első emigrációjához. Németországba ment, díszlettervezést tanult, de hamarosan felcserélte az ecsetet a tollal, hogy humanista elkötelezettségének és haragjának erőszak és elnyomás ellen hangot adjon.
1932-ben a berlini „Deutsches Theater" mutatta be parédás szereposztásban „Isten, császár és paraszt" című színművét. A darab azonnal magára vonta a náci-hatalmasok dühét. Az SA egy osztaga behatolt a színházba és lekényszerítette a darabot Reinhardt színpadáról.
Háy újabb emigrációba kényszerült. Útja Ausztrián keresztül — ahol egy kommunista újság szerkesztéséért letartóztatták és hat hónapot töltött börtönben, de nemzetközi haladó erők, elsősorban az osztrák katolikus írók kiállása szabadonbocsátásához vezetett — Csehszlovákiába és Svájcba vitte. 1935-ben a szovjet írószövetség meghívására Moszkvába ment, ahol utóiérte a háború.
1945-ben tért vissza Budapestre, ahol a Nemzeti Színház első bemutatója a „Tiszazug" volt. Tarsolyában magával hozta a magyar falun játszó drámáit, aminek leghíresebbje a „Tiszazug" (németül „Habén") volt: „Gát a Tiszán", „Pulykapásztor", „Végeladás". Ezeken a műveken végigvonul Háy írói mondanivalójának egyik legfontosabb témaköre: a föld legyen azok magántulajdona, akik megművelik. Ezért harcolt 1919-ben, az emigráció éveiben, 1945 után. Ennek a sorozatnak utolsó láncszeme az 1953-ban íródott. Vissza