Hazai

Előszó

Ajánló sorok egy szép könyvhöz
Békésföldvár, még korábban maga Békés mezőváros gyakorolta az impériumot afölött a tágas tanyavilág fölött, amely később Kamutpuszta, majd Kamut önálló község néven került a térképre. Nekem is ismerős világ ez, feleségem nagyapja, sőt dédapja is itt küzdött a makacs fekete földdel. Jó föld, bőven termő föld ez, de ehhez illő kemény munkát követel. Kiszívja az erőt emberből-állatból, még talán a modern gépekből is. Azt hihetnénk ebből következően, hogy errefelé csupa tarisznyahitű, kérges lelkű ember él, kiszárítják őket a tikkasztó nyarak, fagyos telek kíméletlenül sorjázó megpróbáltatásai. Nem így van mégsem. Hogy nem hervadtak el errefelé az emberi lelkek, annak magyarázatát könnyen megadja, aki ismeri az ittenieket. A legnehezebb időkben is képesek voltak meghinteni a tikkadó lelket a remény és a humor harmatvizével. Ebből a világból érkezett e könyv szerzője, Varga S. József. Máig élő ottani nagybácsi mesélte egyszer, miként is jutott ő a háború után az első valóságos forinthoz. Szükség volt rá nagyon, mert kihirdették, hogy a bálba ezentúl már nem lehet belépőt váltani tojással, kosárnyi kukoricával, hanem csak a fényesen csillogó új forinttal. Parasztnak ilyen még nem lehetett, keresni kellett hát valakit, aki fizetést kapott már az új pénzzel. Nem találhatott mást, mint a tanyai tanító nénit, aki készségesen kölcsönözte is az eldorbézolható két forintot a legközelebbi piacig. „Na, ennek a tanító néninek a fia az a Varga Jóska, aki aztán író lett", mondta a nagybácsi. „Újságíró...", kottyantott közbe az ott tébláboló szomszéd. „Inkább író...", javította ki udvariasan, de kellő határozottsággal Pista bátyánk. Pedig Szinok tanító úrnál a hat esztendő alatt, meg a két ismétlőben aligha tanult irodalomelméletet, megérezte mégis, hogy az ő földije nem amolyan hírgereblyéző iparosa a szakmájának, hanem valami más. Ismételve őt: inkább író. Vissza