Heltai Jenő versei

Fülszöveg

"Budapest költője lettem olyankor, amikor a versírás inkább a felnőttek számára való, szent időtöltés volt még. Mi, éretlen, illetlen kölykök: Ignotus, Makai Emil meg én csak szemtelenül belekotyogtunk Kiss József, Reviczky, Komjáthy, Endrődi Sándor, Szász Károly, Lévay József és Tóth Lőrinc előkelő, nemes verseibe... Mi egy új világnak a gyermekei voltunk már. Egyszerűbbek, természetesebbek, kevésbé fennköltek, mint ők, az az új, amit ők hoztak, számunkra elévült már" - írja Heltai Jenő egyik visszaemlékezésében.
"Lírai formába öltöztetett antilíra - írja Heltai költői világáról Rónay György -, a líra lírai perzsiflázsa, helyzet- és rímkomikumaival, mindennapi életből vett aktuális témáival: a nyaralásról, az első hóról, a szalmaözvegységről, a nátháról, a moziszerelemről, szabadszájúan, pongyolán pellengérezve ki krakélert és háziurat, királyt és minisztert, »olcsó kis dalokban« énekelve meg az új nagyvárosi nőtípusokat, a hűtlen Katók és a csapodár Szerák szerelmét, afféle érzelmi végkiárusításban próbálva »segíteni a lírai költészeten« és teremtve meg egy új, körúti érzelmességet és »és aszfalt népiességet«, amelyen aztán a »tisztelt vidéki kollégák« nem győzhettek háborogni, mint az erkölcs és a hagyomány megtagadásán...
A közélet és személyes magánélet napi aktualitásaiból élt ez a költészet, s aztán, mikor - kabarék, orfeumok és fiatalság múltán - odáig jutott, hogy már inkább »csak magának dúdolgatta halkan - a bölcs lemondás fanyar dalait«, végül a legbrutálisabb aktualitással kellett szembenéznie: az erőszakkal, halállal, pusztulással. Ekkor váltak tudatosság Heltaiban azok a kapcsolatok, amelyek Villonig visszamenőleg elődeihez fűzik (műfordításai ennek az őskeresésnek és hagyományfölvételnek a tanúságai); ekkor eszmélt rá arra a távoli és kései rokonságra, melynek révén - a maga tompított módján - mégiscsak a paszkvilusok, mazarinádok csúfondáros, szókimondó, vakmerő városi-népi szatíraköltészetének az örököse. Ebben a találkozásban aztán egyszerre fölülmúlta, az Elfelejtett versek legjobb darabjaiban, ahol az érzelmes-naturalista líra konvencionális - és divatjamúlt - dalszerűségéből kicsap egy-egy érdesebb, keserűbb, mélyebb, személyesebb fájdalmú, villonias hang, s ahol a »szapora közhelyet« élővé teszi és hitelesíti a friss szenvedés »siralmas énekében« a sokszázados visszhang." Vissza