Északi fény

Előszó

Részlet a könyvből:
A levegőnek még hószaga volt, de a Séd partján már pókhálófinomságú, zöldarany rügyezés remegte körül a szomorúfűzek leomló ágait, fenn a domboldalon pedig, az erdővágás hasábfarakásai körül, kakukk szólt, feketerigó tilinkózott, pintyőke trillázott. A tavasz hangja robbant ki a forró kis madárszívekből. Gál Sándor éppen most tért be pejkójával a hosszú eperfasorba, amely az időtől már kicsorbult, mint az ócska fésű. A riding-habitje kifogástalan volt, nemcsak a varjasi gőzekeszántáson, de akár a Hydepark reggeli lovasai közt is mutathatta volna magát, a házasán azonban igen meglátszott a háborús világ: girhes és öregecske volt a furcsa nagy kosorrot hordott bunkós fején.
A lovakra is illett már a régi sorozási nóta: Maradt itthon kettő-három nyomorult... A lovas: egy hosszúra nőtt ifjú Bonaparte.Profilból nézve szabályos és tömör az arca, szembe tekintve azonban feltűnően keskeny, ami mélázó és törékeny kifejezést ad neki. Egyébként kissé professzorosan ül nyeregben, úgy, mint a jóságosképű és merev gerincű Marcus Aurelius császár a kapitóliumi bronz lován.
Ha Budapesten volt Gál, akkor hetenként háromszor a zander-intézetbe járt, Varjason azonban az öreg Dáma helyettesítette a villámerőre járó géptáltost. Szóval, ez nem volt sport, csak egészségápolás.
Ameddig most ellátott a szeme, - messzire ugyan nem látott, mert rövidlátó volt - rajta kívül nem járt ember a határban. Csak a Móric Kutya, téglafejű, drótszőrű fokszija keringett izgatottan a ló körül, bújócskát játszva a friss szántás göröngyei közt cikázó egerekkel. A korhadt vén eperfák körül meg csókák úszkáltak a levegőben. Vissza