Napkelet és napnyugat

Előszó

AZ OLTÁRISZENTSÉG, Istennek ez a legszebb ajándéka, természetszerűleg mindig élénk visszhangot keltett a hívő katholikusok szívében: a nagyokéban és kicsikében, akik hittek az Úr Jézus ünnepélyes kafarnaumi kijelentéseiben s az Utolsó Vacsora rendelkezésének komolyságában. A lelkes hála, szeretet és ámuló örvendezés hangja nem is halkult el a katolikus Egyházban soha az Oltáriszentséggel szemben tizenkilenc évszázadon át. Kezdve Szent Pálon, majd Ágostonon és az egyházatyákon át a középkor nagy hittudósaiig és misztikusaiig, az újkori hitbuzgalmi és hittudományi írókig, minden igaz katolikust megkapott és térdrekényszerített ez a legfölségesebb s legédesebb hittitok. A hittudósok fejtegetései és a himnuszköltők dalai mellett a művészetek is : építészet és zene, festészet és liturgia is versenyeztek az Eucharisztia méltó ünneplésében. Valósággal elmondhatjuk, hogy az emberiség legnagyobb szellemei és legnemesebb törekvései adtak egymásnak találkozót az Oltáriszentség magasztalásában.
Pedig bizonyos félénk és óvatos tartózkodás ebben a gondolatkörben szinte magától adódott. Amint a kereszténység első századaiban a titoktartási fegyelem akadályozta a híveket abban, hogy az Oltáriszentség misztériumát a kívülállók meg nem értő tömegei elé vigye és így esetleg profanizálásnak tegye ki, úgy a mai napig állandóan valamiféle természetszerű titoktartási fegyelem alakul ki az eucharisztikus megnyilatkozásokban s általában azoknak a dolgoknak a tárgyalása körül, amelyek a lélek legmélyén, az ember áhítatéletének legbensőbb mélyeiben játszódnak le. Vissza