Magyar Szemle 2001. augusztus

Fülszöveg

Ki kérte az első szovjet intervenciót? Kénytelen vagyok Kádár utolsó beszédének zűrzavaros megfogalmazását idézni: „Én ismerem Hegedűs elvtárs nézeteit is, ismerem. Aki ugye történetileg nézve önkritikát gyakorolt, mert ő aláírta azt a levelet, amit két napig, ha jól emlékszem, az azóta elhunyt ember megtagadott... Énnekem is valahol, az isten tudja hol, alá kellett írni''. Nagy Imréről van szó, aki a szovjet csapatok beavatkozását kérő levelet nem volt hajlandó aláírni, és akinek a nevét - majd meglátjuk, miért - Kádár harminc évvel később nem tudta kimondani. Tény, hogy Kádár napokig ingadozott, taktikázott - mintha csak igazolni akarná Egri Gyulának 1956 júniusában róla adott jellemzését, aki „Kádárt elvtelen, sőt gyáva embernek tartotta". Végül elfogadta a forradalom legfőbb követelését. Október 30-án döntés született a többpártrendszer visszaállításáról és koalíciós kormány alakításáról. Kádár is nyilatkozott a rádióban és - többek között - a következőket mondta:
„Pártunkra az elmúlt évek rossz vezetése következtében nagy, súlyos terhek árnyéka vetődött. Ezektől teljes mértékben, tiszta lelkiismerettel, bátor, egyenes elhatározással meg kell szabadulni. Elhagynak majd bennünket azok, akik önző egyéni érdekből, karrierből vagy más szándékból csatlakoztak hozzánk, de ettől a tehertől és vezetésünk egyes személyeinek múltbeli bűnei terheitől megszabadulva, ha bizonyos tekintetben elölről is, de kedvezőbb és tisztább feltételek között fogunk küzdeni eszméink, népeink, honfitársaink, hazánk javára."
„A beszéd Kádár János politikai pályájának egyik legemelkedettebb, fájdalmasan tiszta megnyilvánulása" - írja Huszár Tibor ugyancsak meglepő módon. Valójában a leghazugabbak egyike! Lehet, hogy Kádár hitte, amíg a szöveget felolvasta, de hogy őszintén és igazán nem tette magáévá, azt rövidesen bebizonyította.

(Herczegh Géza: Kádár és kora) Vissza