Herendi Péter

Előszó

Herendi Péter első önálló kiállítása 1983-ban nyílt. Ezt számos egyéni és csoportos bemutatkozás követte. A munkáit elemző megnyitóbeszédek, cikkek, tanulmányok legtöbbször konceptuális, konstruktív szemléletét emelték ki, különös tekintettel a kompozíciós tisztaságra, a szabályosan megszerkesztett képi struktúrára, valamint a tárgyválasztás minimai artos összefüggéseire. Képei témáját legtöbbször a véletlen és a spontaneitás metszéspontja határozza meg. Az így kijelölt természeti vagy mesterséges tárgy, illetve annak egy-egy részlete alkotja a mű bázisát. De ez még csak kiindulópont, egy fotótechnikával rögzített kép, melyet a személyes beavatkozás egymásba kapcsolódó fázisai során egyedi, képzőművészeti alkotássá alakít. A világ folytonos metamorfózisa állandó eleme Herendi tevékenységének is.
Olyan potenciális képeket, látványokat, hangulatokat keres, amelyek jelen vannak hétköznapjainkban, de sem formáikra, sem működésükre, sem létezésükre nem csodálkozunk rá. A megszokás csapdájából emel ki bennünket, azáltal, hogy a Kepes- vagy a Kállai Ernő-féle világszemlélet folytatójaként, a világ eddig valójában nem látott, új, más képét tárja fel. Az „emberi jelenlét hiányában" funkciójukat vesztő ajtók, ablakok létezése új megvilágításba kerül éppúgy, ahogy egy használati tárgy felnagyított részlete sem a funkció hasznosságáról, hanem a céltalan létezés szépségéről, az anyag, a forma, a fény és az árnyék őselemeinek drámai interakcióiról szól. Az emberi eszmélet hajnalán valamennyi filozófiai iskola az őselemek, a világ építőköveinek kutatása felé fordult. Herendi a XX. század végén él, mai környezetben, a pusztuló természet és a beláthatatlan mennyiségű tudományos felfedezés, az agresszív tárgyi kultúra világában, ahol a század első felében felfedezett és kitörő lelkesedéssel üdvözölt technikai lehetőségek által megnyitott új, mikroszkopikus világok képe lassanként közhellyé degradálódott. Ám neki sikerül a fotóeljárás közbeiktatásával olyan szublimált, hiteles világokat alkotnia, amelyek az elvonult, csendes meditáláshoz is indíttatást adnak. Nem agresszívek vagy tolakodók, nem a tévedhetetlenség, a kizárólagos szépség vagy aktualitás mulandó vehemenciája jellemzi őket, hanem egy időn kívüli kiegyensúlyozott komolyság. A lírai érzékenységű transzparenciák, a semmi jelenlétét közvetítő drámai folyosók, a pszeudofényviszonyokból születő misztikus tájak, mind az alkotó teremtette világ összetartozó képei. A xeroxsorozattól a fotófestményen, félképen át, a polaroidok és a síkfilmek szekvenciáiig minden darab egy koherens művészi pálya jellegzetes pillanatát rögzíti számunkra, s egyben lehetőséget ad, hogy mi is felfedezzük a másságban, a rácsodálkozásban és a kérdésfeltevésekben rejlő szépséget és komolyságot.
Herendi műveinek egyik csoportja az ún. Fotóképek / fotófestmények. Alapjuk a negatív felvétel, amelyből először fotónagyítás, majd xeroxnagyítás készül celluloid lapra. Az így létrejött kép sötét részei adottak, míg a világosak átlátszók. A festékes felületre spray kerül, majd száradás után ezt a réteget felkaparva újabb színekkel, újabb felületeket hoz létre. Ezáltal az eredetileg technikai jellegű eljárás a művész keze nyomán egyedien megmunkált, képzőművészeti alkotássá válik. Az utolsó fázisban a képet festékes felével farostlemezre préseli, és egynapi száradás után lehúzza a celluloid lapot. A fotóból farostlemezen rögzített kép lett. A Singer II. sorozat így készült darabjai ékes bizonyítékai Herendi képzőművész látásmódjának. Nem használja ki a fotóművészetre jellemző tartalmi, formai és technikai nyelvezet egyik fontosabb irányát sem, mivel leginkább fotónak minősíthető munkái is valamiféle szabálytalanságot, másságot hordoznak magukban. Vissza