Hadtörténelmi Közlemények 1989/2.

Előszó

„Nem kétjük szomorú szívvel ne érezne Nag(yság)tok s keg(ye)lmetek Hazánknak ennyi esztendőtül fogván siralomra méltó el pusztulását, s édes Nemzetünknek ily szertelen romlását, mellyet mys mint Hazánknak ighaz Fiai szomorú szível, s könyves szemmel szemlélvén kívántuk és kíványuk ma is tehetségünk szerént munkálkodtunk s munkálkodgyuk is annak réghi jó állapatra minden királytul adatott, s királyi Diplomával meg erősített réghi szép szabadságira való jutását ... Ezek penigh minden Szent királyoktul adatott Diploma szerént megh lévén gondolkozzék Nag(ysá)gtok s k(e)g(yel)metek mindenütt szomszédségunkban ezennel meg emésztő Hatalmas Török Nemzetnek Contentatiója (hadakozása) felöl, kitűl Isten után, csak az néki való kedv keresésünk, ha megh oltalmazhattya, s tarthattya zegény Hazánkat..." E patetikusan csengő sorokat az „Istennek Dicsőségiért, és Hazájak szabadságiért bújdosó s fegyverben levő Úri Fő Nemesi és Vitézlő magyari rendek" intézték 1681 májusában a Sopron városában ülésező országgyűlés résztvevőihez.
Ám e megindító levélrészlet nem csak a protestáns retorika erényeit csillogtatta meg, hanem a sorok mögött a véresen komoly valóság rejlett. Az ország magyar és nem magyar népei már több mint egy évszázada szakadatlan harcban álltak az oszmán hódítókkal. A XVII. század utolsó harmadában a Török Birodalom katonai és politikai befolyása igen nyomasztóvá vált. Érsekújvár és Várad török kézre kerültével számottevően megerősödtek a porta hadászati pozíciói. Valamilyen formában szinte az ország egész területe az oszmánok érdekszférájába tartozott. Délen, valamint az ország középső részein a török volt az úr. Apaffi Mihály erdélyi fejedelemsége éppen úgy az oszmánok vazallusa, mint Thököly Imre felső-magyarországi fejedelemsége. I. Lipót Habsburg császár és magyar király hatalma már csupán a Garamtól nyugatra eső területekre, illetve a Dunántúl keskeny sávjára korlátozódott. Az a számtalanszor hangoztatott megállapítás, mely szerint Magyarország a kereszténység védőbástyája, kétségtelenül sok valóságelemet tartalmaz, de az is történelmi tény, hogy az idegen hódítás megállítását csak külföldi segítséggel lehetett elérni. Már a XVII. század elején csupán a magyarországi végvárvonal fenntartása évente 2 300 000 forintba került. Ebből az ország adóbevételei alig félmillió forintot fedeztek. Vissza