A fuga

Előszó

1. §. „Fugá"-nak régente azt a műformát nevezték, mely később „kánon" néven szerepel. Szabadabban szerkesztett utánzó tételeket, minők a XVI. század közepétől kezdve jelentkeznek, Bicercarenak, fantázia-nak és Capriccio-nak neveznek. Abban különböznek a későbbi fugától, hogy több téma van bennük fugaszerűen feldolgozva; így hiányzik bennük a tematikus egység, a tulajdonképeni fuga fő-jellemvonása. Ha fel is bukkannak úgy 1600 körül ricercare-k és más hasonló fugaszerű darabok, melyekben a tematikus egység gondosabban betartatik, mégis csak a XVII. század vége felé találunk szó szoros értelemben vett fugákat.
2. §. A fuga a legjelentékenyebb és legelőkelőbb faja a kontrapunktikus műformáknak. Ez is, mint a kánon, nagy ellenpontozati művészetet és leleményességet követel, de nincs benne semmi a kánon merev megkötöttségéből. Az utánzó művészet a szerkesztésének veleje, de nem azzal a szigorúsággal mint a kánonban, hol az először belépő szólam már a többit is előre meghatározza. A legkülönfélébb átalakításokban, mindig változatos megvilágításban mutatható be a téma, hatalmas fokozások szerkeszthetők, úgyszintén kontraszthatások is, majd érdekes epizódok szőhetők bele; persze mindig a polifón jelleg betartásával.
3. §. Csak a fuga első részére, az ekszpozícióra vonatkozóan vannak szigorú szabályok. A fuga további menetében csakis azok a szabályok uralkodók, miket a zenei forma lényege általában indokol. Túlnyomó többsége a fugáknak hármas tagolású formával bír: I. ekszpozícióval, IL kifejlődéssel, vagy bonyodalommal, III. visszatéréssel, kibontakozással. Még a harmónikus elrendezés dolgában is ez a hármas tagolás érvényesül: az ekszpozícióban a tonalitás meghatározása, később kitérések a rokon hangnemek felé (főleg a felső és alsó mediánsba), végül visszatérés a főhangnembe, az alsó domináns megelőző érintésével. Vissza