Hindosztáni virágok

Előszó

Az európai íróvilágban nagy meglepetést keltett, mikor 1913-ban a Nobel-díjak bírálóbizottsága az irodalmi díjat a szinte biztosra jelölt stájer Roseggerrel szemben az indus Rabindranath Tagorenak ítélte oda. A költő nevét ugyanis Európában akkor még alig ismerte valaki, ami a közlekedés és nemzetközi érintkezés háború előtti tökéletessége mellett egyenesen bámulatos, mert azon a nagy területen, ahol a bengál nyelvet beszélik, Tagore neve negyven év óta a legnagyobb tisztelet és megbecsülés tárgya. E tisztelet alapja az a hatvan kötetnyi lírai, drámai, elbeszélő, vallásbölcseleti és szociológiai irodalmi munkásság, melyet a ma hatvan éves költő tizennyolc éves korától kezdve kifejtett s melyről honfitársai a bengál irodalom legújabb korát Rabindranath Tagore korának nevezték el.
Ezt akkor Európában még nem tudták s ezért mindenki kíváncsi volt a költő irodalmi munkásságára, elsősorban arra a kötetre; mely állítólagos kiválóságával megszerezte neki a legnagyobb és legmegtisztelőbb európai pályadíjat. A "Gitanjali" volt ez, lírai költemények, nevezetesen Bráma vallása szellemében írt áldozati énekek gyűjteménye, mely a bengál eredetiből fordítva, a költő saját, mesteri prózafordításában angolul 1913-ban jelent meg a Macmillan and Co. londoni cégnél. A következő évben ugyanott és ugyancsak a költő saját prózafordításában megjelent a Kertész-ciklus (The Gardener, songs of life and love), az előbbivel ellentétben Rabindranath Tagore világi dalai, melyeknek tárgya az élet és szerelem. A két kötet Tagore lírai munkásságának legértékesebb terméke s amannak zsoltármélységű vallásos költészete, emennek megragadóan meleg, közvetlen, színdús és hellyel-közzel csipkefinomságú dalai a világirodalom legnagyobb lírikusai sorába emelik szerzőjüket. Vissza