Históriások/Históriák

Előszó

A históriásokról kevés szó esett eddig a néprajzi irodalomban. Ha történt is említés róluk, az alig volt több rövid, szűkszavú utalásnál, mely hírt adott útjaikról, egyszóval arról a külön életformáról, mely egészen a középkori énekmondó hagyományokig visz vissza, nem tudtunk semmit. Pedig a históriások akkor, amikor a legtöbb szó elhangzott róluk, a századfordulón, még számosan éltek és egy-egy népesebb vásár elképzelhetetlen lett volna nélkülük. Ma már egyetlen egy sem tevékenykedik, senki nem históriázik és az a két-három históriás, aki túlélte az általa képviselt műfajt, elesetten, megrokkanva, hallgatagon húzódik meg a szegényházak mélyén vagy a faluvégi cigánytelepeken. Régi, mozgalmas, színes életük csak elbeszéléseikben éled újjá, már mint azokéban, akiknek emlékezete az öregség, nyomor és nélkülözés ellenére is friss maradt. 1953-ban még négyen éltek, közülük ketten túl a 80 esztendőn.
E históriások, akiknek ma már nem nevelődnek utódaik, a históriás énekek paraszti változatainak fenntartói, utolsó képviselői. A históriás énekek, amint a XVII.-XVIII. században eltűntek az irodalomból, nem semmisültek meg, hanem lesüllyedtek a félparaszti, majd a paraszti szintre és ott, a "magas irodalomtól" figyelemre alig méltatva, a múlt század közepétől kezdve, környezetüknek megfelelő szinten, új virágzásnak indultak. E leszállásról, ill. a paraszti históriáknak a históriás énekkel való rokonságáról emlékeznek meg az egyes szakírók is, bár legtöbbször nem az egyezés és a kapcsolat a fontos számunkra, hanem az, ami elválasztja őket: az új tartalom, s az új, riasztó, vásári hang. Ezt megemlítve, kedvetlenül el is fordulnak az egész témától... Vissza