Előszó
A földön az ember volna a legboldogtalanabb teremtmény, ha sebeire gyógyító írt, fájdalmaira balzsamot nem találna. Mert a szenvedéseket egyedül az embernél teszi öntudatossá a magasabb értelem....
Tovább
Előszó
A földön az ember volna a legboldogtalanabb teremtmény, ha sebeire gyógyító írt, fájdalmaira balzsamot nem találna. Mert a szenvedéseket egyedül az embernél teszi öntudatossá a magasabb értelem.
Szükségünk van tehát mindnyájunknak vígasztalásra, mint a fonnyadt virágnak a hajnal üdítő harmatjára. Ez az oka, hogy a vergődő lélek szívesen föltárja sebjeít. A „legnagyobb sebet, a szív bánatát." (Jéz. Sír.14. 3.)
A fájdalom csak a tömeg zaját kerüli, de keresve keresi a részvétet. Eped a vígasztalásért. A szenvedő embernek már a szomorú arcza is szánalomra hívja föl maga iránt embertársait. Még a hangtalan fájdalom is így beszél:
- Reám és fájdalmaimra nézzetek! Látjátok, mivé teszi a büszke, hatalmas embert a szenvedés. „Oh, ti mindnyájan, kik átmentek az uton, figyeljetek és lássátok, ha van fájdalom, van-e nagyobb mint az én fájdalmam?!" (Jer. síral. I. 12.)
Igy keres a szenvedő ember valakit, a ki meghallgatja és vigasztalja.
Oh, de mily nehéz résztvevő szívre találni a nyomorúság napjaiban! Míg derült ég ragyog reánk s a szerencse napfényében sütkérezünk, fölös számmal vannak jó barátaink ís. De mihelyt beborul fölöttünk a látóhatár, s reánk szakadnak a szenvedések nehéz napjai, gyorsan eltűnnek a résztvevő szívek is, mint borus időben az árnyék.
Vissza 
