Holtomiglan, holtodiglan

Előszó

Részlet a könyvből:

A Keleti pályaudvaron beláthatatlan, kibogozhatatlan kavargásban nyüzsögtek az emberek. Szakadatlanul áramlottak befelé a perronra vezető ajtókon és ugyanannyian tolongtak kifelé is, összeütköztek, félretaszigálták egymást és nekifeszített könyökkel törtettek tovább. Hordárok megrakott targoncákkal kíméletlenül vágtak neki a tömegnek, hosszú embersorok vonultak előre a perron mentén és hosszú sorok megint vissza, a kijárat felé. A pályaudvar csak úgy szürkéllett a katonai uniformisoktól, katonák tolongtak a várótermekben. Hatalmasan megtömött hátizsákkal, puskával a vállukon kopogtak végig nehéz bakancsukban a köveken, katonák álldogáltak az érkezési oldalon is. Látcsöves, revolvertokos tisztek komoly arccal jöttek-mentek és hullámoztak tömött csoportokban.
Minden sínpáron vonatok álltak, mozdonyukkal részben a pálya végét jelző ütközőnek, részben pedig kifelé fordulva. A vagonokban is katoná nyüzsögtek, tábori-szürkébe öltözött tisztek az első-második osztályú fülkékben, felbokrétázott, pántlikás legények a hosszú, harmadosztályú kocsikban. Egy vonat éppen elindult, sisteregve, gőzfelhőket árasztva kúszott kifelé a mozdony az üvegtető alól és vonszolta maga után a kocsik sorát. Szürke katonasapkák végtelen sora lengett a kocsiablakokban, odalenn a perronon asszonyok álltak, vagy szaladtak egy darabig a vonat után, végül zihálva, lihegve elakadtak, nekidőltek valamelyik oszlopnak. Vissza