Holttá nyilvánítva

Fülszöveg

Mindazokról a rémtettekről, amelyeket a délvidéki magyarság ellen 1944 őszén és telén, valamint 1945 elején elkövettek, Jugoszláviában negyvenöt éven át csak hallgatni lehetett. A csendet egy-két mondat erejéig olykor megtörte a hajdani politikai nagyságok kozmetikázott emlékirata, s a hatvanas évek végén, épp csak egy sóhajtásnyira egy lélektanira stilizált regény is. Azután semmi. A véres titokról beszélni sem volt ajánlatos, s aki mégis megtette, nemegyszer meghurcoltatások áldozatává vált. A háború utáni nemzedékek úgy nőttek fel, hogy szinte semmit sem tudtak a magyarság elleni esztelen terrorról, vagy ha hallottak is valamit, sejtelmük sem volt annak méreteiről, okáról és tényleges céljairól.
Kezdetben még a jóhiszemű kutatók is inkább csak reménykedtek abban, hogy írásos dokumentumok mégiscsak maradhattak valahol, de erről korántsem voltak meggyőződve.
Mészáros Sándor újvidéki történésznek nagy érdeme, hogy a magyarellenes megtorlásokra vonatkozó dokumentumok, elsősorban a halotti anyakönyvek és a holttá nyilvánítási végzések adatai ebben a könyvben az olvasó és a tudományos szakma képviselőinek asztalára kerülhetnek.
A feltárt anyag egyértelműen bizonyítja, hogy a megtorlások idején elpusztított magyarok messze túlnyomó többsége ártatlan volt.
Az egyoldalúságok elkerülése végett a szerző gyakran nyúl vissza a magyar honvédség bácskai bevonulásakor valamint az 1942-ben elkövetett atrocitásokhoz, nem azért, hogy valamiféle sanda reciprocitást keressen, hanem mert a dolgok összefüggnek, annak ellenére, hogy 1944 véres ősze minden volt, csak nem spontán népharag. Ezért talán nem egészen szerencsés bosszúról beszélni a magyarellenes terror kapcsán, noha kétségtelenül ilyen jellege is volt. A bosszút indulatok és erkölcsi hagyományok irányítják. Ehhez képest a '44-es magyarirtás túlságosan átgondolt, túlságosan tudatos. Katonai meggondolások, osztályindulatok, gazdasági irigység, gyors meggazdagodási lehetőségek, ideológiai szempontok mind-mind jelen vannak a véres dráma mozgatórugói között, de az, ami a leglényegesebb, mégis a nemzeti szempont. Hogy a magyarságot mégsem irtották és telepítették ki, "csupán" megtizedelték, annak valószínű külpolitikai okait máig nem ismerjük, s e könyv is csak feltételezésekbe bocsátkozhat. Éppen úgy, mint sok minden másban, például az áldozatok pontos számának kérdésében. Mészáros Sándor könyve tehát nem ad végső választ 1944 minden talányára, de pontosabbá, árnyaltabbá és meggyőzőbbé teszi azt a képet, amelyet az elsősorban publicisztikai módszerekkel dolgozó szerzők műveiből nyerhettünk, s amelyekre e könyv szerzője is olyan gyakran támaszkodik. Vissza