A magyar hún-hagyomány és hún-monda

Előszó

A HÚN-KÉRDÉS TÖRTÉNETE ÉS MEGOLDÁSÁNAK MÓDSZERE Középkori történetíróink III. Béla király jegyzőjétől Thuróczi Jánosig és Bonfini Antalig [Antonio Bonfini] teljes meggyőződéssel hittek a hún és magyar népek azonosságában. Felfogásuk szerint Árpád fejedelem Attila egyenes leszármazója, a magyar honfoglalás az Attila halála után honját vesztett hún nép örökségviszszaszerző hadjárata, az erdélyi székelység pedig a nagy hún birodalom bomlása után hazánk területén maradt hún néptöredék, mely a magyarok bejövetele után önként alávetette magát Attila jogos örökösének, a magyar fejedelemnek. E felfogás helyességében, a hún-magyar azonosság történeti hagyományában hoszszú századokon át senki sem kételkedett. Csak a XVIII. században rendült meg némileg a középkori írók felfogásába vetett hit. Fasching és Timon - felelevenítve Szamosközy feltevését - kétségbevonták a székely hagyomány hitelét, Pray pedig külföldi, főleg bizánci forrásokra támaszkodva szakított az öröklés jogcímén való honfoglalás elméletével. Nála merült fel először a török, majd a finn népekkel való rokonság gondolata, de a hún leszármazás hagyományos tana az ő kritikai ítélőszéke elől is sértetlenül került ki, bár külföldön már elhangzottak az első támadások e hagyomány hitelességével szemben. A német tudomány kiváló képviselői - Thunmann, az erdélyi szász Eder és Schlözer, a nyomukban járó tót Szklenárv?! [Sklenár] és orosz Karamzsinnal - éles bírálat tárgyává tették a Névtelen jegyző és többi krónikásaink elbeszélését s a bennük fenntartott hagyományokat a hún-magyar azonosság tanával együtt tudákos mesének minősítették. Vissza