Magyar sors - magyar hivatás

Előszó

Abban a bevezető tanulmányban, amellyel Hóman Bálint tizenegy modern magyar tudósnak még 1931-ben megjelent "A magyar történetírás új útjai" című gyüjteményes munkáját prezentálja, nemcsak a szakembert, hanem az átlagműveltségű olvasót is mélyrehatóan tájékoztatja az európai történettudomány különböző korszakairól, irányeszméiről, fejlődéséről, törekvéseiről, problémáiról és eredményeiről.
Különös gonddal tárja elénk azt a fordulatot, mely a történettudományban a 19-ik század estéjén következett be s már-már lélektelen adathajhászássá fejlődött részletkutatás visszahatásaként a történeti szintézis utáni vágyban s a minderősebben érvényesülő "szellemtörténeti"-nek nevezett módszer kialakulásában jelentkezett.
Ez a szellemtörténeti irány szemben a pozitív iskola merőben materialis szellemével és metafizikaellenes álláspontjával a lelki tényezőkre veti a fősúlyt s az emberi szellemben, az egyének, közösségek és korok lelkiségében látja a döntő jelentőségű történetalkotó tényezőt.
Hóman Bálint ennek a szellemtörténeti iránynak nemcsak ismerője és méltatója, hanem egyik legkiválóbb magyar képviselője, mondhatnók úttörője, aki bensőséges nemzeti érzésétől hajtva, a nemzet multjából merített optimizmussal keresi nemzeti történetünkben a tiszta igazságot.
Ezt teszi mint történetíró, ezt teszi mint a magyar művelődéspolitika hivatalos és hivatott vezetője. Erről beszél ez a könyv, melynek anyagát az utolsó két évtizedben megjelent munkáiból, beszédeiből, gondolataiból válogatta össze.
Nem lenne helyes az előszó keretében e gyüjteményes mű részletes méltatásába vagy magyarázatába bocsátkozni. Erre szükség nincsen. A közöltek elég világosan beszélnek s kiegészítésre se szorulnak. Vissza