Vonzódás és választás

Előszó

Csete Ildikó művészete annyira eltér a mai művészet főirányától hogy (...) egy kortárs művészeti kritikus számára (...) mindjárt föl is veti a kérdést: lehet, hogy korunkban nem csak egyféle művészetfelfogás létezik? Hiszen a Csete Ildikóéhoz hasonló élet- és művészetszemlélet világszerte búvópatakként csörgedezik, többnyire a felszín alatt, s hitelét a megélt és friss élettel feltöltött hagyomány adja. Ezen a helyen nincs mód az életművet akár csak vázlatosan is áttekinteni és méltatni, csupán azokat a főbb motívumokat gondolatokat emelem ki, amelyeket művészetében meghatározónak látok. Miért állítom, hogy művészete ellentétes a ma uralkodó művészeti gondolkodással? Főként azért, mert nem individualista, hanem közösségi jeleket használ, nem magánmitológiát épít, hanem egy közösség, a nemzet közös mitológiáját kutatja. A nem individualista művészet ugyanakkor szükségszerűen transzcendens is: az emberen túli világ földi tükröződését keresi, nem csupán az ember önképét kívánja megjeleníteni. Azután: figyelme a múlt jeleit fürkészi, de szemlélete nem a szenvtelen, távolságtartó, ironikus kívülállóé, hanem a cselekvő résztvevőé, akinek van érzelmi és intellektuális viszonya a művészete tárgyához. És itt érkezünk a legfontosabbhoz: mi valójában Csete Ildikó művészetének tárgya? Az utóbbi évtizedben készült munkái textilművészeti méretekben monumentális újraírások, az Ómagyar Mária-siralom, a Szent István intelmei, a Halotti beszéd és könyörgés, korábbi műveivel és az iparművészet tárgyaival ellentétben, „funkciótlanok". Mégis betöltik a mindennél fontosabb szellemi rendeltetést: tovább örökítik hagyományunkat. Művészetének tárgya tehát, konkrét és átvitt értelemben is, a magyar civilizáció öröksége. Művei átörökítik hagyományunkat, amely az utóbbi fél évszázadban elenyészni látszik. Vissza