Előszó
Amikor — 1900 decemberében, majd 1901 januárjában — összeültek az ősi egyesületek futball-megszállottai, hogy tömörüljenek, rendezzék soraikat, szövetséget alakítsanak, valaki feltette a kérdést: —...
Tovább
Előszó
Amikor — 1900 decemberében, majd 1901 januárjában — összeültek az ősi egyesületek futball-megszállottai, hogy tömörüljenek, rendezzék soraikat, szövetséget alakítsanak, valaki feltette a kérdést: — És mi lesz az első teendőnk?
Mintha vezényszóra dörrent volna a válasz: Kiírjuk a magyar bajnokságot!
A labdarúgás játékszabályait még alig-alig ismerték, játékvezetők képzése eszébe sem jutott senkinek, játékosok igazolására, nyilvántartására senki sem gondolt, a felszerelések hiányosságaival senki sem törődött, az eddig már szép számban lejátszott barátságos és nemzetközi mérkőzések gyermekbetegségei senkit sem riasztottak vissza.
Bajnokságnak lenni kell! Bajnokság nélkül nincs fejlődés! Bajnokság! Bajnok!
Ki büszkélkedhet azzal, hogy ő honosította meg Magyarországon a labdarúgást? Nem egy vagy két személy, hanem a törvényszerűség, a társadalmi fejlődés verhetné elsősorban dicsekvőn a mellét, ha volna neki. Mert a polgárosodó társadalom, a nagy városok kialakulása, a városi falak közé szorult gyerek kirobbanó mozgásvágya jelentette azt a már megmunkált talajt, amelybe csak bele kellett vetni a magot, hogy kihajtson, kivirágozzék a magyar sport, s benne a labdarúgás és a nyomában megannyi játék. Játék, játék, végre - katonai rendgyakorlatokba fulladó torna, párbajra nevelő vívás helyett. Játék, csapatjáték, amelyben nemcsak a játékösztön, hanem a baráti érzés, az összetartozás érzete, az egymásratalálás öröme, a társas, kollektív munkában az egyéni teljesítmény fontosságának tudata is érvényesülhet, a baráti együttérzés is felszínre juthat, sőt kitombolhatja magát.
Vissza 
