Horpács

Előszó

„Szóval pompás kis falu ez, a drégelyi várrom alatt. Szondy két apródja az én rétemen kergette a lepkéket s az én cserebogaraim őseiből csinálta a malmocskákat. Egy völgykatlanban van elbújva az egész falucska, eltakarva a világtól hatalmas hegyek rámája által. Vasút nem vezet ide, még országút vagy megyei út sem, postája nincs, telegráfja még kevésbé, a dűlő-utakat is a gyep és laboda veri fel. Minden úgy van itt, ahogy Ali basa hagyta, még mikor innen eltakarodott". Ez a falu Horpács. Mikszáth Kálmán írta ezeket a szeretettel teli sorokat 1905-ben, új nógrádi honfoglalás idején. Az író szemét könnyfátyol borítja be, végtelenül boldognak érezvén magát, hogy hazatért ősei földjére, Nógrádba. Ám ez a meghatott, idillinek tűnő bemutatás mélységesen valódi portré a faluról, az örök változatlanságba merevült kicsiny emberi közösségről. Mert ugyan mi is történhetett volna itt, a világnak eldugott szegletében lévő alig pár száz lelket számláló falucskában? Mit jegyezhetett volna fel róla a történelem? Nagy csaták nem zajlottak, vár nem épült, látványossága nem volt ami ide vonzotta volna az embereket, vagy növelte volna hírnevét. De még híres ember sem született Horpácson, hogy legalább valamelyik lexikonban előfordulna a neve. Olyan volt ez a falu mint sok száznyi, ezernyi társa Magyarországon. A lakói élték mindennapjaikat életük pár évtizede alatt: munka, család, ünnep s elmúlás. Küzdelem olykor a természettel, néha a földesúrral vagy az egyházzal. Jámbor lakók voltak a horpácsiak, jobban szerették a csendet és a nyugalmat mint a sok kényelmetlenséggel járó történelmi hírnevet. És mégis, van valami ami ennek a nógrádi falunak megkülönböztetett helyet biztosít, nemcsak a megye históriájában de a magyar művelődéstörténetben is. Vissza