Horváth Ákos válogatott költeményei

Előszó

Kedves Barátom!
Most, amikor tudomásomra adod, hogy költeményeid válogatott kötetét akarod kiadni, eszembe jut, hogy egy negyedszázad előtt találkoztunk először (és aztán sokszor) az Erzsébethíd-kávéházban székhelyet tartó Zempléni Árpád baráti társaságában. A borzasfejű, ércesszayú túrán, de nagy lelki mélységeket rejtegető vén regős (nem is volt olyan vén, lelkileg pláne, egészen ifjú) nagy szeretettel gyűjtögetett minket, Parnasszusra igyekvő poétákat maga köré. A társaságba eljárt: Andor József, Harsányi Kálmán, Palágyi Lajos, Balassa Imre, Barcsai Fehér Géza, Fülöp Áron, Árkosi-Ferenczy Kálmán, Gagyhy Dénes, Hangay Sándor, Kárpáti Aurél, Vajthó László, Jászay Horváth Elemér, Migray József, Nil (Dapsy Gizella), Varságh János stb.
Elbeszélgettünk irodalmi kérdésekről, eseményekről, szóba került egy-egy megjelent munkánk, irodalmi sikerünk. Egy-egy vita néha hangosabb mozgalmat keltett, visszhangja is lett a sajtóban, ha oda vittük. De nem hiányoztak a baráti tréfák, szellemeskedések sem, amint az adódik az ilyen titán ifjak baráti körében, íróideálja lehetett a kör tagjainak (ha megállapítottuk volna), az a felfogás, hogy az irodalmi életnek is a nemzeti talajból kell természetszerűen fakadnia, továbbfejlődnie s az idegen nemzetek szellemi áramlatait, fajiságuk természetes megnyilatkozásait: magyar íróművész vakon se mintának, se programmszerűségnek ne tekintse. Ez azonban nem zárja ki sem a megfigyelést, sem az okulást vagy tájékozódást ezen a téren. Mert a század elején már jelentkezett a magyar szellemotthonokban is az idegenesség, a dekadencia és itt-ott elég vastagon is. Az író- és művészszabadság kezdett határt nem ismerni s napról-napra több jelenség mutatta, hogy a kor liberalizmusát nemcsak kiuzsorázzák, de el is élik végképen a féktelen elemek. Ennek a sajtónak s irodalmi világnak emberei vendégként is alig jöttek el közénk; minket azonban, akik a duhaj érvényesülést és vad törtetést nem ismertük, ez a csöndes mellőzés nem bántott, haladtunk a magunk útján előre. Úgy érzem (ha jól emlékszem), hogy a lelkünkben élt egy jó adag naivság a művészet megváltó erejéről, de forró, elszánt hitet is hordoztunk magunkban; ismert és ismeretlen utakon is kerestük az értékeket és igazságokat s nem tekintettük magunkat a l'art pour l'art finomkodó lovagjainak. A művészet igazságait nem tudtuk elszakítani az élet igazságaitól. Nem volt ez megalkuvás, inkább ösztönszerű megérzése a helyes útnak.
Ezeket a megbeszéléseinkből kialakult esztétikai és életnézeteket azért idézem most föl, hogy őszinte költészeted világnézetét, hitedet, vallomásodat megvilágosítsam, amit, mint vérbeli poéta, verseidben eldaloltál. Vissza