Kora Árpád-kori temető Szombathely-Kisfaludy Sándor utca területén

Fülszöveg

A kötet Szombathely területéről ismert legnagyobb sírszámú kora Árpád-kori temető feltárt részletét mutatja be az olvasónak. Az egykori közösség valamikor a 10. század végén, 11. század elején választotta temetőjének a keleti oldala felől egy vizenyős résszel határolt - már a római korban is sírkertnek használt - kiemelkedést, melyet aztán annak feltárt részlete alapján a 11. század 60-as, 70-es éveiig folyamatosan használt. Ebből a bő fél évszázados időtartamból döntően régészeti feltárás, kisebb részben azonban sajnos földmunka alkalmával előkerült, mintegy 135 sírról rendelkezünk adatokkal. Ez a szám azonban a terület kiterjedését tekintve az egykori teljes sírszámnak csak mintegy fele lehet. A korszakra jellemző, még nem templom mellett elhelyezkedő temetőben egyrészt még érzékelhetők a 10. századi szokások továbbélésének nyomai, emellett ugyanakkor a mintegy 100 méterre elhelyezkedő Szent Márton templom közelsége is éreztethette hatását. Az elhunytakat mindennapi - talán... Tovább

Fülszöveg

A kötet Szombathely területéről ismert legnagyobb sírszámú kora Árpád-kori temető feltárt részletét mutatja be az olvasónak. Az egykori közösség valamikor a 10. század végén, 11. század elején választotta temetőjének a keleti oldala felől egy vizenyős résszel határolt - már a római korban is sírkertnek használt - kiemelkedést, melyet aztán annak feltárt részlete alapján a 11. század 60-as, 70-es éveiig folyamatosan használt. Ebből a bő fél évszázados időtartamból döntően régészeti feltárás, kisebb részben azonban sajnos földmunka alkalmával előkerült, mintegy 135 sírról rendelkezünk adatokkal. Ez a szám azonban a terület kiterjedését tekintve az egykori teljes sírszámnak csak mintegy fele lehet. A korszakra jellemző, még nem templom mellett elhelyezkedő temetőben egyrészt még érzékelhetők a 10. századi szokások továbbélésének nyomai, emellett ugyanakkor a mintegy 100 méterre elhelyezkedő Szent Márton templom közelsége is éreztethette hatását. Az elhunytakat mindennapi - talán legszebb - ruhájukban, ékszereikkel együtt temették el, utóbbiak egyike a korszak karakterisztikus ékszertípusa, az úgynevezett S-végű karika volt. A fejékszereknek ez a formája a magyarság megtelepedését követően, a 10. század második felében jelenhetett meg a Dunántúlon, változatos kialakítással. Alakjuk, anyaguk és méretük alapján sorolhatjuk csoportokba ezeket, melyek közül jelen munka a Nyugat-Dunántúl területéről publikált karikák egy részét alaposabban is bemutatja az olvasónak. A további ékszerek között megtalálhatók az ugyancsak fejékszerként viselet karikák, a nyakban viselet gyöngyök és fém nyakperecek, valamint a különböző gyűrűk. Ritkábban az elhunytak mellé helyezték használati tárgyaikat is, melyek azonban már a viselet részeként, az övhöz kapcsolt kés, vagy tarsolyban lévő csiholó formájában figyelhetők meg. A temetőt használó közösség bizonyára valahol a sírkert közelében élte mindennapjait, s amennyiben lakhelyét nem hagyta el, úgy valószínűleg temetőjének felhagyása után halottait már az új hit előírásainak megfelelően, a közeli Szent Márton templom mellett helyezhette örök nyugalomra.
Vissza