Menekültek Magyarországon IV.

Előszó

Napjainkban gyorson változó világban élünk. Egyrészt az információ, az árucikkek és a pénz gyors áramlásának köszönhetően fokozódik a globalizáció. A Föld világméretű közösséggé válik. Másrészt erőteljes az elkülönülés, amely bizonytalansághoz, elszigetelődéshez, társadalmi konfliktusokhoz vezet. Miközben egy új évszázad kezdetére várunk, egyúttal a harmadik évezred küszöbén, szembe kell néznünk a szüntelenül tartó, világméretű menekültválsággal is. Amikor 1991-ben Főbiztossá neveztek ki, 17 millió ember tartozott az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának mandátuma alá. Mára ez a szám közel 23 millióra emelkedett. Ez magában foglalja a menekülteket, akik külföldön kényszerültek menedéket keresni, a hazatérőket, akik hazaérkezésük után is igénylik a segítségünket, hogy újra be tudjanak illeszkedni a közösségeikbe, és azokat az embereket, akik saját hazájukon belül válnak menekültté, vagy háború és erőszak áldozataivá. A közelmúltban a koszovói válság során ismét orra kényszerültünk, hogy hatalmas menekülttáborokat állítsunk fel Európa szívében, és menedéket biztosítsunk csaknem egymillió, erőszakkal elűzött ember számára. Most, a háború végén, a nemzetközi közösség a regionális és nemzeti szervezetekkel együtt nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a menekültek biztonságban térhessenek haza a szomszédos országokból Koszovóba, csakúgy, mint arra, hogy megelőzze az emberi jogok további megsértését, amely a fegyveres konfliktus kiújulásával fenyegetne. Sajnálatos módon azonban nem minden menekült térhet vissza biztonságban abba az országba, amelyből származik, hiszen ott sokukra börtön, fizikai kínzás vagy az alapvető életfeltételek teljes hiánya vár. Ezek az emberek két másik lehetőség közül választhatnak: integrálódnak a menedéket adó ország társadalmába, vagy egy harmadik országban telepednek le. Mindegyik megoldás szükségessé teszi a nemzetközi és a helyi szervezetek szoros együttműködését, megvalósításuk pedig gyakran tetemes költségekkel járhat. Különösen az utóbbi két megoldás, a helyi integráció és a továbbtelepítés, a menekültek részéről is jelentős személyes áldozatvállalást követel. A menekültek számára sohasem könnyű elszakítani azokat o szálakat, amelyek szülőföldjükhöz, kultúrájukhoz, barátaikhoz és rokonaikhoz kötik őket, és új életet kezdeni ismeretlen körülmények között, alkalmanként a közvélemény bizalmatlanságától, vagy idegengyűlölettől körülvéve.

Ebben a könyvben olyan emberek mélységesen őszinte, személyes vallomásaival találkozhatunk, akik a volt Jugoszlávia területén lévő otthonaikból kényszerültek elmenekülni, majd nemzetközi, vagy helyi szervezetek és kormányok segítségével sikerült hazájukba visszatérniük, vagy új otthonra lelniük. Ezek a személyes visszaemlékezések, és a sokatmondó fényképek elismeréssel adóznak mind a menekültek akaratereje, találékonysága, életereje, mind pedig az őket segítő szervezetek által véghezvitt megfeszített munka előtt. A pécsi, a siklósmáriagyüdi és a nagyatádi ideiglenes menekültszállásokon 1992. április 12. és 15. között tett látogatásom során abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy személyesen is találkozhattam és beszélhettem az ebben a könyvben bemutatott menekültekhez hasonlókkal. Az a tény, hogy azóta sokan közülük végleges megoldást találtak helyzetükre, világosan mutatja, hogy Magyarország népe és kormánya, valamint a nem kormányzati szervek együttműködtek az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságával, és a nemzetközi közösséggel a problémák megoldása érdekében. A Menekültek Magyarországon legújabb kötete megemlékezik Magyarországnak a menekültek helyzetére vonatkozó 195l-es Genfi Egyezményhez való csatlakozásának tizedik évfordulójáról. Ez lehetőséget biztosít számunkra az elmúlt évtizedben elért eredményeink számbavételére, valamint jövőbeni tevékenységi körünk meghatározására. Bizonyos vagyok abban, hogy Magyarország, az e könyvben is bemutatott szellemiség jegyében, továbbra is befogadja és segíti majd az Európából vagy akár Európán kívülről érkező menekülteket. A világ számos más országához hasonlóan Magyarország a jövőben is számolhat menekültek be áramlásával. Az elmúlt évtizedben elért pozitív eredményei azonban azt jelzik, hogy nemcsak a menekültek legalapvetőbb szükségleteinek kielégítésében fog segíteni hanem együtt munkálkodik majd az ENSZ Menekültügy Főbiztosságával, és a nemzetközi közösséggel egy menekültek nélküli világért - egy olyan világért, amelyben mindenkinek joga van az emberi, biztonságos és teljes életre, akár szülőföldjén, akár egy új hazában. Vissza

Fülszöveg

Magyarország a népek országútján terül el. Végigvonultak ezen az úton hódító és a településeket kifosztó hadak, és érkeztek szegényes batyujukkal puszta életüket mentő menekültek. Magyarok és nem magyarok. Évszázadokon át, aki segítséget kért, itt békét talált. Befogadták. A középkorban a kunokat, akik az előretörő mongol seregek elől kerestek oltalmat, és beleolvadtak a magyarságba. A szerbeket, akik az iszlám elől húzódtak északra, de letelepülve megőrizték nyelvüket, szokásaikat, hitüket, felépítették templomaikat. Menedéket leltek örmények is. Majd jöttek százezerszám magyarok, akik az első világháború utáni rendezés után idegennek minősültek szülőföldjükön, s hontalanná válva kellett újrakezdeniük életüket. Aztán jöttek a forradalmak, és jött a gazdasági kényszer és a rendszerváltás, a különféle polgárháborúk üldözöttjei. Negyven évvel ezelőtt százezer magyar keresett új hazát a Lajtán túl. Azóta azonban százezerszám kértek szállást rövidebb-hosszabb időre olyanok, akik számára Magyarország volt a kapu a jobb életbe - vagy egyszerűen csak az életbe.
Az utóbbi két évtizedben egyre jellegzetesebbé formálódik azonban az a felismerés, hogy nem a menekülés joga az alapvető emberi jog. Az emberek alapvető joga, hogy saját szülőhelyükön, saját közösségükben s - megőrizve hagyományaikat és kultúrájukat - saját szokásaik és hitük szerint boldoguljanak, és így legyenek polgárai annak az államnak, ahol élnek. Ez minőségileg változtatja meg a felfogásunkat a menekült-kérdés kezeléséről. Nem elégedhetünk meg csupán karitatív támogatással. A menekülttáborokban soha nem lehetnek olyan jók és emberségesek a körülmények, hogy ne sérüljön meg a szülőföldhöz való jog. Ezért az elhelyezés, az ellátás, az élet megszervezése csak elsősegélynek tekinthető. Az igazi megoldás a hazatelepítés. Politikai eszközökkel, az érintett régiók államainak összefogásával, nemzetközi segítséggel olyan rendezést elérni, hogy a menekültek biztonságban visszatérhessenek otthonaikba, ne fenyegesse őket sem nyomor, sem megtorlás, sem diszkrimináció.
A fotóművész, eM. Soós György riport- és portréfelvételei ennek felismerésében segítenek. A szánalom passzív érzés. A megértés nem elég. A politikai rendezésben, a gazdasági stabilizációban, az újjáépítésben, a lelkek újjáépülésében kell közreműködni. Erre szólít fel ez az összeállítás is, a Menekültek Magyarországon harmadik kötete. Vissza