Hóvirághiten (dedikált példány)

Előszó

Az elektromos hírközlés és a modern technikai csodák fejlettebb korszakában szinte természetes, hogy sokunk sajnálatára defenzívába, háttérbe szorul, a leirt betű, a könyv és maga az olvasás fogalma. A meg nem állapítható folyamatnak egy bizonyos humán gyakorlat és magatartás szabhat csak gátat: az elkötelezett szeretet az irodalom, a betűvetés, és az olvasás iránt, mely az emberi életet is jobbá, szebbé és értékesebbé teheti. Alig-alig mérhető le,: miből fakad ez az igény, hogy a fent vázolt megállapítások ellenére többeket serkent a versírás, a líra művelése manapság is, sőt ezeknek kötetben való megjelenését, gyűjteménnyé formálását is szorgalmazza valamely belső erő. Vajon egyfajta tiltakozás-e a gépi és merkantil világ sivárságával szemben, vagy csak a magány érzetének feloldására szolgál? Nehéz ezt eldönteni. Gyurián Edit mindenesetre széles körű világot próbál a vers keretei közé szorítani gyűjteményes kötetében, elsősorban a maga körül élő embert, gyermeket, a nyüzsgő, és zaklatott világ számos megnyilvánulását veszi górcső alá filozofikus igénnyel és jelentős humán töltéssel. Feleletet vár régóta égető kérdésekre: mi a szépség, az élet értelme, az emberi világ szebbé-jobbá tételének valódi receptje - az életpótlékok helyett - tehát nem „lila ködökbe" burkolt álproblémák, hanem igazi, nekifeszülő kérdések regisztrálására és feloldására tesz kísérletet költeményeiben. Fontos alapeleme ennek a verskötetnek és a mögötte húzódó világnézeti háttérnek: az elkötelezett, keresztény istenhit. Gyurián Edit hite nem a priori, kőbe vésett és merev vállalása a katolikus eszmeiségnek, hanem olyan belső lelki mozgás, amelynek állandóan megujuló fejezetei vannak. „Rendhagyó szentségimádás" című versében a fáradtságon, kínokon túljutni szándékozó ember őszinte igenlésével fordul ahhoz a transzcendentális közeghez, melyben a „csend és béke" honol, és ahol tisztán hallani képes a személyére szóló isteni meghívást. Nemes és szép gondolatok egész sora csendül ki ezekből a versekből. Nyíltan hirdetve a keresztény ember örök, nem-szűnő óhaját és törekvését egy földi világból fölfelé igyekvő, az Úr közelségét áhító ember csillapíthatatlan szomjúhozásának. Vissza