Tövis és borostyán I-III.

Előszó

Részlet a kötetből:
"Amikor eltemették az Öreg Hadfit, mindössze egy kis koszorú feküdt a koporsóján; úgy, hogy mialatt a halottas kocsi kinn várakozott a keskeny utcán s a két fekete ló lehajtotta a fejét az ólomszürke téli ég alatt, valaki visszafutott a házba és kihozta a tűzhely párkánya fölött függő lovassági kardot. Ezt fektették rá a virágokra.
John Hamilton Shawcross sohasem felejtette el ezt a pillanatot. Esztendőkkel- később, egy szinte hihetetlen szakadék túlsó oldaláról, elnézte, amint az egyenruhás és szakállas uralkodó kecskebőrkesztyűs kezével virágkoszorút helyez el egy emlékmű tövén, amely fehéren csillog a halványkék londoni téli égbolt alatt. Katonák állnak kemény arcvonalban, a katonákon túl szorongó néptömeg a Whitehallnál és itt, az emlékmű előtt kis térség sárgállik, mint a tengerpart, a tisztán felhintett homokkal. A levegő hideg, a nap halványan süt ás akkora a csend, hogy hallani lehet a lobogók csapkodását, meg egy galamb szárnyának verdesését. Hallani lehet a sarkantyús királyi csizmák csikordulását is a kemény fövényen, ahogy a király néhány lépést tesz előre, hatalmas koszorút támaszt a magas fehér kőhöz, majd visszalép és tiszteleg." Vissza

Fülszöveg

"A becsvágy!... Hamiltonnál még csak bizonytalan nyugtalanság, szinte valami láz, amely valahogy felébred az ereiben és most ott marad örökre, kiolthatatlanul. Hogy legyen valaki! Hogy valamit csináljon! Hogy kezében tartsa az embereket!...
- Olvasd Miltont - ajánlotta Birley Artingstall. Olvasd ezt, olvad azt. Valaki mindig unszolta. Ő meg mindig szót fogadott. Olvasta Miltont. Ezt olvasta: ...A hírnév sarkantyúját vágja szellemünk lelkünkbe, egyetlen gyöngeségünkként, hogy megvessünk élvet s dicsérjünk munkás napot...
Dünnyögve ismételte magában a szavakat. "Hogy megvessünk élvet..." Szerette az életet, amelyet élt, élvezete minden percét, csak éppen azt nem tudta, hogy miért rendezte így az életét. Újra elolvasta a sorokat. "A hírnév sarkantyúját..." A hírnév... A szó napokig zsongott a fejében. Nem tudott szabadulni tőle."
"Nos, Tom megkapta, amit az élettől akart. Hát én? - kérdezte önmagától. És tudta, hogy ő is megkapta. Minden köntörfalazáson és önámításon túl tudta, hogy minden, amit kívánt, végeredményben nem több, mint ez a hírvén amelyhez eljutott és azt is tudta, hogy ha az a hatalmas felfordulás, amelyek közeledtét érezte, azzal a választással jár, hogy elmerüljön a feledésbe, vagy a győztesek zászlaja alatt próbálja megnyergelni a vihart, akkor képes lesz szembefordulni egy életen át volt bajtársaival, és szívének és agyának minden erejét latba fogja vetni, hogy szétrombolja azt az épületet, amelyet ő meg amazok tégláról téglára és keserves munkával építettek a semmiből, s onnan veti majd a mélybe magát. Vissza