Hungarológiai Értesítő 1988/3-4.

Előszó

Az ismert kritikus, a magyar líra jó ismerője új könyvét Benjámin Lászlónak szenteli. Hogy miért tartotta ezt szükségesnek, arról az előszóban beszél: „A tanulmányoknak az a hatalmas mennyisége, mely messze meghaladja magának az eddigi költői és írói műnek a terjedelmét, az utókor számára valószínűleg meglepően, aránytalanul kis részben beszél Benjáminról, mint a költőről."
Úgy tűnik, a könyv igazságot is akar szolgáltatni Benjáminnak, s rajta keresztül az úgynevezett közéleti költészetnek - melyet a szerző véleménye szerint az utóbbi időben nem becsülnek meg kellőképpen. Alföldy mindent megtesz, hogy a „nagy" költők közé, az „első vonalba" emelje fel Benjámin tisztes, ám inkább csak a maga idejében hatásos költészetét - melynek értéke elsősorban az aktuális politikai-közéleti tartalomban volt. Alföldy szembenéz a Benjámin-féle stíluseszmény idejétmúltságának gondolatával - s arra a végkövetkeztetésre jut, hogy „Benjámin - akárcsak mestere, József Attila az olyan szimfonikus, modern kompozícióban, mint az Óda vagy a Hazám - a realizmuson belül kívánja megteremteni verseinek korszerű szemléletét, gondolati gazdagságát, egyszóval modernségét". Mint ahogyan ebből a meghatározásból is, a szerző egész módszeréből hiányoznak a poétikai struktúra felfejtésére irányuló eszközök. Precíz alapossággal veszi számba Benjámin költői korszakait, meggyőzően rajzolja fel a pálya - azóta már lezárult - ívét; foglalkozik az életrajzi, politikai vonatkozásokkal éppúgy, mint a költő szemléletének, belső meggyőződésének alakulásával. Gyakran vállalkozik a felidézett költemények stilisztikai elemzésére is; ám lelkesedése olykor túlzottnak tűnik. Például az ötvenes évek sematikus verseiben is stílusszépségeket, értékeket mutat fel - bizonyítván ezzel, hogy nem csupán kötelező „penzumként" született a költemény... Nem néz szembe valójában azzal a ténnyel sem, hogy Benjámin mint költő, élete utolsó évtizedeiben elhallgatott. írja ugyan, hogy „kár, hogy erősen megritkult a termés a hetvenes évektől - tizenöt év alatt összesen nem írt húsz verset. Szám szerint ez nem sok - de láthattuk olyan pályatársait ebben az időszakban, akik százával, ezrével ontották verseiket, s azok mégsem hatnak többnek - inkább kevesebbnek." Ezzel persze nehezen magyarázható egy stíluseszmény, egy költészet kiapadása, ha tetszik - csődje.
A monográfia - értékzavarai dacára - nem elhanyagolható teljesítmény; számos irodalomtörténeti adalékot görget; mely fontos lehet kutatónak, diáknak egyaránt; verselemzéseiben pedig a szerző az árnyalatok iránti érzékenységéről, pszichológiai érzékéről, kitűnő versértéséről tesz tanúságot. Vissza