Hűséges mind a sírig

Előszó

Első emlékeimet mondom el úgy, amint édesanyámtól mint zsenge gyermek hallottam.
A szomorú bujdosás napjai meggyülekezének, szívemtől elidegenedik a reménység, ha szinte belé is kapaszkodom. Az egyedülvalóság elűz minden hívságos gondolatot az elmémből s bizodalom Isten jóságában az én egyetlen örömem ebben a földi zarándoklásban.
Mily gyakran szálltak gondolataim szép tündér hazámba, mióta itt ülök a tengernek partján s úgy hivém, hogy látom a brassói hegyek hókoronáját és látom zsindelyes tetejét annak az udvarháznak, kiben gyermekségem szomorkás-víg napjai hamar elmulának. Mert mulandó minden ezen a világon; s ami kezdődik vakító fényességgel, az kimúlik szürke sötétséggel. Lám, az én jó uram, a nagyszívű fejedelem, kinél sem jobbat, sem igazabbat véges emberi elmével elgondolni nem lehetett, királyi pompáját fölcserélte az alázatosság szomorú köntösével s idegen földön tért meg az ő Teremtő Urához, kinek áldassék a neve.
Megírom az életem folyását jobbára azért, hogy az unodalmat elűzzem, mert ki tudhatná, vájjon jut-e ez az írás maradékaink kezébe, olvassák-e azok a boldogok, akik a száműzetés fekete kenyerét sohasem kóstolták meg és vajha ne is kóstolnák meg. Ha behúnyom szememet az örök nyugodalomra, faragnak festetlen koporsót, abba szépen belefektetnek s a vánkosom alá teszik ezt az írást, hadd váljék porrá és hamuvá az is, mint minden a világon. Vissza