Ifjúság

Előszó

A mennyit írtam, a mennyit szomoru voltam, - az mind az én ifjuságom.
Ha láttam valamit, ha fájt valami, - és mennyi sokszor fájt az, a mit láttam, - akkor irtam. Némelyik irásom csak annyi, mint egy könnyű sóhajtás, vagy valami álombéli hang, a mi még a szivünkben cseng, ha felébredtünk és nótával virágosodik ki a szájunk. Másik meg olyan, mint a felleges égboltozat, a miből a hideg eső hull, hogy alig ismerek magamra. Akkor tán jobban fájt valami mindennél, mint máskor. Az ablakomat verte az eső és a papiros felett árnyékok jártak, a felhők árnyéki, a miket a szél hajtott az égen.
És mindig fiatal maradtam.
A hogy levelezem most ezeket a lapokat, a mik holnap a közönség elé kerülnek, hát kissé szégyellem magam. Meg szomoru leszek. Nem az első könyvem, de mégis mintha nem volna több. Csak ez. A melyikbe az én ifjuságom van szép kerek garmond betükből sorokba rakva.
Virágosak a fák, az akácz kibontotta virágait, az orgona meg minden illatát felém küldi; érzem mégegyszer, hogy milyenek voltak azok a sóhajtások, a mikből történeteket szőttem, hogy milyenek voltak azok az álmok, az elsők, a kikeletiek. Rosszul kövezett az utcza, a házak se nagyok, de alattuk fehérruhás lyányok haladnak nevetgélve; egy gyerek csigát űz ostorával, a kék végtelenben fecskék czikkáznak.
Bocsássák meg az ifjuságomat, szépen kérem
1898. junius
Krúdy Gyula Vissza