Igéző II.

Fülszöveg

"Az itt következő történetek nem kitalálások. De a valóságnak se hűséges krónikái. Olyanmód igaz történetek, mint amilyeneket a szélcsend egyhangú napjaiban mondtak valamikor fedélzetmesterek, vagy valamelyik őszbe borult szakállú, vén matróz, a vitorlát javító és a kötelet újrasodró legényekben, vihar után és a viharra várva a megtépázott és szélcsend horgonyozta hajón.
Olyan történetek, amilyeneket a Családi kör-be invitált idegen, a béna hadfi - magyarán szólva koldus - mond. A gyermek az ilyen mesének tartja: "»Meséljen még egyet« - rimánkodik szépen. " De: "»Nem mese ez, gyermek«, így feddi az apja". Azután vagy le se íródik, mait a hadfi mond, vagy leíródik, és aztán elhagyatik...
Mondanak ilyesféle történeteke halászemberek, ha parton hálót javítanak. Kalákákban, tengerihántáskor szerelmesebb és rémségesebb történeteket szoktak elmondani: ilyesfélét, mint itt Nekeresdi György és Lassú Endre fog mondani, csak nagyon ritkán...
Nekeresdi György és Lassú Endre mint afféle obsitosok beszélnek. Már nem az első elmondás hevében, mert történeteiket jó néhányszor elmondták. De mégse a koldusok eltanult, merev kántálásával. Mindig eszükbe jut valami, amit el kell még mondani, és ahogy eszükbe jut, mindjárt mondják is...
Ne Háry Jánosra gondoljuk, inkább Arany béna hadfijára, aki »nem mesét« mond. Ezek az obsitosok rájöttek, hogy hallgatóik a való világ eseteit, a való világ történeteit szeretik megtudni és érteni. Ezek az obsitosok higgadtan nézik már a múltat, s mi több, saját magukat is. Nem játszanak hamisított »cinema verité«-t, és nem gyónnak a nagyközönségnek belső monológot. Megelégszenek avval, hogy néhány dolog és fogalom teljességre törekvő értelmezését - mondhatnánk -, értelmező szótárát tudják adni. De nagyra tartják saját szavahihetőségüket." Vissza