Így lőttünk - Mi!

Fülszöveg

Hogyan, miként létezhet együtt két olyan véglet, mint a szinte beteges érzékenység és a mindig készenlétben álló, sziporkázó humorérzék? És mennyire „békés" az „egymás mellett élésük" egyetlen személyiség pszichéjében? Aki megfejti a rejtélyt, az magyarázatot kap az „erdélyi lélek" (vagy a kisebbségi létben, kiszolgáltatottságban sokáig élő ember) vélt és valós „furcsaságaira"... A járni még nem tudó kisgyerek a felnőtt ujjába kapaszkodva lépeget; ha kezébe észrevétlenül egy ceruzát vagy akár egy fűszálat csempésznek - a gyerek vígan és biztonságosan megy tovább egyedül, a felnőtt segítő ujja nélkül is. Aki látja, csodálkozik - és kacag. A fejük fölé tartott ceruzákkal-fűszálakkal menetelő kisgyerekek, ha egymást látják: csodálkoznak - és nevetnek. Tapasztalatom szerint valahogy így működik a kiszolgáltatott ember humora, aki a feje fölé tartott ujja hegyére támaszt (netán logikát, hitet, igazságot) képzel, belekapaszkodik, s riadtan, ám derűsen tart a célja felé, amelynek fennköltségéről hadd ne beszéljünk, hiszen az általában: a túlélés! Huszár Sándor a feje fölé tartott ceruzával fél évszázadon át szinte naponta leírta, amit látott. Csodálkozni fogunk, amikor (reméljük: rövidesen) megjelenik a Naplója, ez a megrendítő, erdélyi túlélés-enciklopédia. A Nyájas Olvasó pedig most egy olyan kötetet tart a kezében, amely mustrát nyújt (működés közben!) arról a különös erőről, amelyet humornak nevezünk, és amely fél évszázadon át is fejünk fölött képes tartam a ceruzába kapaszkodó kezet. (Szávai Géza) Vissza