Illés Béla

Előszó

Illés Béla nem a szavak, hanem a tettek embere. Pontosabban: a labdáé, amellyel gyerekkorától összenőtt, és ez a gyönyörű játék az elválaszthatatlan barátja lett.
S mert Béla legfőbb erénye nem a csevegés, megmagyarázza, hogy évtizedes találkozásaink során ritkán válthattunk egymással szót. Igaz, egy-egy összekacsintás, baráti kézszorítás többet jelentett a futó ismeretségnél: azt a közös hullámhosszt, amely a játékok legnagyobbika, a futball iránti rajongás révén kapcsolt össze bennünket.
Ezért vállaltam Bodor Ferenc barátom kérésére az előszót Béla biográfiájához. Mert szerettem a játékát, azt a magyaros intelligenciát, amely visszaidézte számomra a magyar futball legszebb korszakait, Sárositól Puskáson át, Nyilasin, Törőcsiken keresztül az egyenes ági leszármazott Illés Béláig. Úgy éreztem, nála nagyobb alázattal kevesen űzik ezt a sportot. Azt a mentalitást éreztem a játékában, amit a vidéki humuszból merített, Sárvárról, Szombathelyről hozhatott magával. Nem lehetett könnyű az alapvetően nyugodt, csendes szavú Bélának átváltani a főváros rohanó, nyüzsgő világába. Különösen nehéz lehetett egy olyan korszakban, amikor a világ labdarúgásának harmadik vonalába csúszott vissza a magyar futball. De erről nem ő tehetett. Ha pályára lépett, nemcsak a Hungária körúton zúgott a „Béla, Béla" kiáltás. Ha időnként lelkileg meg is viselték a tapintatlan magyar pályákon ízetlen bekiabálások, a játék szeretete és a társak osztatlan megbecsülése segített, hogy túltegye magát mindenen, maximalista módon csak a túlteljesítésre törekedjen a pályán. Vissza