Előszó
A TEXTOFIL-GYÁR A Nyugat pályázatán díjjal kitüntetett novella
Az első csalódás akkor érte, mikor a portás nem engedte be a gyár területére s nem magyarázta el udvariasan, hogy hol találja meg Tóbis igazgatót. De arra a válaszra, hogy: «állás ügyben», a portás arca hirtelen összecsukódott, orra felszaladt egymásbafutó szemöldökei alá és egész elzárkózó képéből csak a szigorú ősz bajusz alatt lebiggyedt száj maradt meg feleletként. Persze, ezt nem szokta meg, mindeddig úgy volt, hogy a portás megemelte zsinóros sapkáját előtte reggelenként, ha bement a bankba. Ez azonban itt nem bank, s ha ő még látszatra, szakszerűen szólva: külzetre tisztviselő, a valóságban e pillanatban leendő fizikai munkás, aki «addig, amíg jobb nem akad» mottóval, észrevétlenül s bizonyos könnyed elszántsággal most hagyja el az intellektüel koncessziós területét, hogy egy alacsonyabb társadalmi szinten kössön ki. Hm, meg lehet próbálni, - gondolta még, mialatt a lucskos, hepehupás, görbe utat járta a gyárig - az ember az ilyesmit inkognitóban csinálja, lelkileg s szellemileg konzerválja magát s kifelé sáncokat emel, hogy a külvilág durvasága be ne hatolhasson. S amenynyire tetőtől talpig úr - már úgy, ahogy e szóval viselkedési, értelmi és jellemi minőséget szoktak kifejezni -, egész bizonyos, hogy bármilyen munkabeosztásban is megfelelő tekintélyt fog tartani felettesekkel és... No igen, elvégre lehetnek alantasai is, elvégre még nem tudhatja, hogy Tóbis igazgató mennyire honorálja a pártfogóját s elvégre ezen a területen - gyár, textilgyártás -, még nem próbáltattak meg képességei. Végül is eddig már elég sokfelé derült ki, hogy egész jól használható, «invenciózus» fiatalember s bizonyos, hogyha a kis Konrádnak nem aligazgató a nagybácsija az OKáVénál, úgy ő máig is ott ülhetne a nagy kirakatablak melletti íróasztalnál, mint a többiek: a hatvan százalék, amit nem építettek le, és most a kis Konrád nyargalhatna valahol egy gyár felé, hogy... átmenetileg... elhelyezkedjék. Mindenekelőtt valami fanyar bűz fogadta a gyár előtt, ami úgy rohamozott ki a vöröstéglás épület hatalmas kapuján, három emeletet elfoglaló dróthálós ablakain s talán még tégláin is, mint egy citromsavból, dohból, sűrített gőzből, szalmiákszeszből és izzadtságpárából mixelt szagniagara, s ami úgy dőlt zúgások, csattogások és gőzsustorgások közepette, hogy eszébe jutott: «Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel». De nem léphetett be, a gyárépületet drótkerítés övezte s vasrácsos ajtaján belül a portás állott, ki még csak kulcsa után sem nyúlt, ahogy ráköszöntött. - Miféle állásügyben? - kérdezte gyanakodva s némileg olyan csodálkozással, mintha eddig sohasem történt volna meg, hogy hasonló járatban valaki idemerészkedett.
Vissza 
