Januári Magyar Fórum 1993

Előszó

Néhány rövid történettel kezdem. Meglehet ez merőben szokatlan egy induló folyóirat útra bocsátásakor. Nem baj, mosolyodjunk el mindenekelőtt, száműzve ezzel a tudákosságot, a kishitűséget és a szeretet nélküliséget. Abban a reményben, hogy amiket száműztünk, annak az ellentéte itt lakik bennünk, lapjainkon, hasábjainkban.
Történt pedig a nyolcvanas évek elején, hogy bizonyos, a színházi berkekben csak Sallai Apó néven ismert, akkor már nyolcvanon felüli színészt, aki egyébként megbecsült basszus hangú epizodista volt és idős korából következően még a daliás dali időkből hozta magával a vidéket járó vándortársulatok, a gázsifizetés elől megugró dali igazgatók, s az orfeumok világának sajátosan pesti és ugyanakkor nagy-magyarországi hangulatát, Sallai Apót tehát felkérte Major Tamás egy néhány mondatos szerepre valamelyik Brecht rendezésébe. Nem volt inyére a feladat. Brecht-tői borzongott, noha inkább csak hallott róla, Majortól tartott, mert közvetlen tapasztalatai voltak. Nagy dilemma előtt állt, ahogy mondani szokás. Végülis beadta a derekát, aláírta a szerződést. Az öltözői magyarázkodások évada kezdődött ekkor. Sallai Apó minden esti szövege így szólt az öltözőben, miközben egy másik előadásra maszkírozta nyolcvanegynehány esztendős orcáját:
- Mondjátok meg, mit tehettem volna!? Major! Major Tamás! Ha nem írom alá egy életre elvágom magam...
Azóta meghalt szegény Sallai Apó, pedig nem vágta el magát, de magával vitte, hogy a hatalomnak, a hatalom emberének nem mondhat nemet az epizodista? Nem, ezt nem vitte magával, ez itt maradt. Pedig a hatalom embere Major, akkor már nem is volt igazán az, inkább a saját színen maradásáért küzdött, súlyos betegségek közepette.
A félelem, a kényszer érzete és önigazolása ma is itt van köztünk. Vissza