Imakönyv

Előszó

Istenhez emelkedik a lélek a gondolatok legmagasabb szárnyalásában; Istenhez buzog a szív az érzemények legnemesebb hevülésében; mert mind a lélek, mind a szív egy örök, végetlen lény eszméjében pihenhet meg egyedül. A léleknek szűk e porhajlék, melyben lakozik, alacsony e világ láthatára, mely a szemek tükrében elébe tünik; a lélek kiszáll porborítékából s gondolattal tulszárnyalja az ég boltozatát; a lélek nem áll meg a kezdet és végezet, változás és elmúlás megdöbbentő jelenetein, hanem előbb és túl ezeken kezdetnélkülit, örökkévalót keres; a lélek nem nyugszik meg az okozatoknak, a világ szépségének és a természet látszó tüneményeinek külső kárpitján, hanem ezen belől okot, rendet, erőt, törvényeket és bölcs czélokat vizsgál. - És a szív, mely az érzések forrása, nem meríthet elegendő táplálékot a gyönyörökből, mik az érzéki élet viszonyaiból s a természet kebeléből buzognak; a szívbe a legnemesebb örömöket az erkölcsiség harmatozza, melynek ege egy jobb, tökéletesebb hazából fénylik alá; a szív az érzelmeknek tisztaságot, tartósságot, az akarat küzdelmeinek győzelmet és örök jutalmat óhajt; itt alant pedig zavaros, elmúló minden öröm és az erény küzdéseinek ritkán van győzelme, még ritkábban jutalma, az is csak rövid és ki nem elégítő jutalom. Bizony, így nem lehet más a lélek, mint szellemi szikra, melyet Isten lehellett a testbe, melynek csak ideig való lakása e porhajlék, örök rendeltetése pedig tökéletesség és halhatatlanság; bizony így nem lehet más a szív, mint erkölcsiség forrása, mely Istentől eredt és Istenhez siet vissza, melybe Isten írt törvényeket, hogy azok szerint tartson ítéletet; bizony így nem lehet más a világ, mint Isten műve, mely az ő örök létét, dicsőségét és végetlen tökéletességeit hirdeti!! Vissza