A gyakorlati ész kritikája

Előszó

Hogy ezt a Kritikát miért nem a tiszta gyakorlati ész kritikájának, hanem kizárólag gyakorlati ész kritikájának nevezem, bár ez utóbbinak az elméleti ész kritikájával való párhuzamossága úgy látszik, hogy az előbbit követelné meg, erre vonatkozólag ez az értekezés kimerítő felvilágosítást nyújt. A kritikának csupán azt kell kimutatnia, hogy van tiszta gyakorlati ész és ezzel a célzattal bírálat alá vonja az ész egész gyakorlati képességét. Ha ez neki ezennel sikerül, úgy nem szükséges a tiszta képességet magát bírálat alá vonni azt megtudandó, hogy ily képességgel, miként egy hiú kísértéssel, nem szárnyalja-e túl magát az ész (amint az így történik az elméleti ésszel). Mert ha az ész, mint tiszta ész, valóban gyakorlati, akkor úgy saját maga, mint fogalmai valóságát a tettel bizonyítja be és annak lehetősége ellen, hogy gyakorlati is lehet, minden okoskodás hiába való.
Ezzel a képességgel most már a transzcendentális szabadság is szilárdan áll és pedig abban a föltétlen értelemben véve, amelyre az elméleti észnek volt szüksége az okiság fogalmának használatánál, hogy az antinomiából kimeneküljön. Az elméleti ész kikerülhetetlenül antinomiába bonyolódik, ha az oksági kapcsolat fonalán a föltétlent akarja elgondolni. Az elméleti ész azonban a Föltétlen fogalmát csak problematikusan tudta kimutatni, mint amelyet elgondolni nem lehetetlen. Objektív valóságát nem tudta biztosítani, hanem egyedül azt célozta, hogy annak állítólagos lehetetlensége által, amit mégis legalább mint elgondolhatót érvényben kellett hagynia, - lényegében nem válik kérdésessé, s nem hanyatlik a szkepticizmus örvényébe. Vissza