Írások a magyar zenéről

Fülszöveg

Theodor Wiesengrund-Adorno (1903-1969) elsősoran zeneesztétikai-szociológiai munkássága révén van jelen közgondolkozásunkban. Kevésbé ismert, hogy Alban Berg egykori zeneszerzés-tanítványa, Arnold Schoenberg körének s irányzatának elkötelezett híve 1922 és 1934 között rendszeres zenekritikai tevékenységet fejtett ki különböző szakfolyóiratok majnafrankfurti tudósítójaként, a kortárs zene egynémely jelentős eseményének, valamint kottáknak, zenei könyveknek recezenseként, jóllehet 1945 után írott nagyszabású összefoglaló munkáinak (Az új zene filozófiája; Bevezetés a zeneszociológiába stb.) gondolati apparátusa nagyrészt e korai kritikai írásaiban formálódott ki.
A zenekritikus Adorno szükségképpen találkozott a weimari Németországban gyakran játszott új magyar zenével, s a számára idegen jelenségeket igyekezett elméleti-zenei beállítottságával összhangban megmérni. 12 esztendeig viaskodott a Bartók-jelenséggel, fokról-fokra visszavéve első felismeréseit; Jemnitz Sándor megítélésében baráti melegség váltotta fel korai szigorát; periférikusan érintette Kodály Zoltán és Kósa György művészetét. Jellemző azonban, hogy magyar tárgyú zenei írásait egyetlen gyűjteményébe sem vette fel. Kötetünk több éves gyűjtőmunka eredményeképpen, az ismeretek mai szintjén, a teljesség igényével tartalmazza Adorno magyar vonatkozású cikkeit, olyan zenei gondolkodó javarészt korai megnyilvánulásait, aki rendkívüli hatással volt az új zene fejlődésére 1945 után jó két évtizedig. Vissza