Irodalmi szöveggyűjtemény

Előszó

Ha végigszemléljük a magyar literatúra történeteit, nem találunk kort, mely a jelennel hasonlítható, nem évszakaszt, mely a vívó és küzdő kor nevét oly méltán viselhetné, mint ez. Ma tanult és tanulatlan, művész és kontár egyiránt vergődnek a halhatatlanság szent bérceihez, de az utat, melyen odajuthatni, felette kevés ismeri. Az írók száma koronként nevekedik, s nemsokára közegyenbe fog állani az olvasókéval; könyveink egymást érik, s ha ki a mennyiségről vonna következtetést az értékre, mondhatná, hogy a magyar literatúra nemsokára az olasszal, a franciával fog versenypályát futni. Vannak közöttünk emberek, kikkel a szertelen hazafiúság szertelen dolgokat mondogattat, vannak íróink, kik ha egy történetecskét, mely legfelebb is anekdotának volt alkalmas, dialógusba szőve (mert nálunk a drámai formához ez elég) nyolc-kilenc íven végighurcolhattak, shakespeare-i, calderoni elmét vélnek agyaikban lobogni: vagy ha egy kisded értekezést a magyar ortográfiáról (mert ez a magyar írók vesszőparipája) sok elavult, rég elunt semmikből összefércelhettek, azt hiszik, hogy Révai s Adelung hozzájuk képest a filológiában csak tanuló gyermekek, s hogy a népek egyetemi nyelvét minden bizonnyal ők fogják feltalálni. Említsük-e a poetasterek hemzsegő seregét, ezeket a béketűrés ostromlóit, ezeket a fülkínzó unalmas trubadúrokat? Könyveink nagyobb részét ezek foglalják el, azért van bennök a szív és ész szavának oly ritkán helye. S mindezek a legfellengőbb álmokban élnek, s goethei, schilleri nagyság bizodalmával kerengenek parányi köreikben. Embernek legfőbb boldogságát képzelet s álmak teszik, s ha kit álmaiból vertek fel, az boldogsága egéből hullott le; hagynunk kellene tehát, keresztényi kímélettel, hadd álmodják végig az ily jámborok rövid életöket, s hadd legyenek boldogok. De ez álomboldogokat imádók, hirdetők, magasztalók veszik környül; e tévedések, a képzelmek kórjai elragadnak, s egész csoportokat tántorítanak a vad tudatlanság örvényébe azalatt, hogy a valódi érdem félrevonulva nem ismertetik vagy elfeledtetik - s ez vágja ketté a dolgot. Fel kell vernünk ezen ál Goethéket, ál Schillereket álmaikból, hogy imádóik is látni tanuljanak; meg kell gyújtanunk a kritika szövétnekét, hogy lássuk és láttassuk egymással az ösvényt, mely üdvezület pontjához viszen. Ezek nélkül a romlás örvényéből nincs mentség, nincs szabadulás. Vissza