Irodalom II.

Előszó

Részlet a könyvből:
"A barokk korstílus hozzávetőleg 1600 és 1750 között uralta valamennyi művészeti ágat Európában. S mivel a barokk műveltség a legteljesebben a katolikus Itáliában, Spanyolországban, Franciaországban és a katolicizmus harcos elkötelezettjeiként megismert osztrák Habsburgok birodalmában bontakozott ki, okkal kapcsolható a tridenti zsinat (1545-63) által elindított ellenreformációs (rekatolizációs) mozgalomhoz is. Az ellenreformáció bizonyos intézkedéseivel (tiltott könyvek jegyzéke, dogmatikai kérdések tisztázása) védekezésbe húzódott a reformáció teológiai és a reneszánsz tudományos „másként gondolkodásával" szemben, ugyanakkor elsősorban az 1540-ben alapított jezsuita rend tevékenysége révén, saját iskolahálózat (egyetemek, pl. Nagyszombat 1635) kiépítésével, a korszerű barokk műveltség fegyvereivel aktívan is sikeresen vette föl a harcot a protestáns hitújítással. Mindezek eredménye az erőszakos fellépések mellett (Szent Bertalan-éj Franciaországban 1572, magyar protestáns prédikátorok gályarabsága 1673-76) a római katolikus egyház hitbéli és kulturális megújulása lett.
A dinamikusan előretörő barokk képzőművészet (mint elnevezése is mutatja: „furcsa alakú kagyló") a reneszánsz kiegyensúlyozott nyugalmához képest valami nyugtalanító, felborzoló hatást keltett. Heinrich Wölfflinnek a XIX. század második felében született összevetése szerint: a barokk formavilága festői, mélységet érzékeltető, nyitott, szemben a reneszánszéval, amelyben a vonalak, a felületi hatás, a zártság elve érvényesül. A barokk vonzódása a monumentális alkotásokhoz, a mozgalmas, hősies tárgyú kompozícióhoz, az izgató, olykor naturális (visszataszító módon természethű) ábrázoláshoz, a túlvilági jelenésekhez, az érzelmi, indulati hatásokat tudatosan kereső alkotói magatartásból fakadt. Ez egyben a megelőző, túlvilági értékekre irányuló, vallásos világképre alapozott korszak ellentmondásait is képes volt feszült egységbe foglalni." Vissza