Írók, színészek, dilettánsok

Fülszöveg

Vasari szerint Masaccio a firenzei Brancacci-kápolnában levő egyik freskóján, melyen Szent Péter Krisztus felszólítására a hal gyomrából szedi ki a pénzt adóra, János apostol alakjában önmagát ábrázolta tükör segítségével. Általában szeretik az esszét is ilyen kettős prtrénak látni, melyben a modelll egyúttal eszköze az önvallomásnak, lehetősége az önarckép-festésnek. A harmincas évek magyar esszéírása egyesítette a tudományos értékű és hitelű koncepciót a közlés és kifejtés művészi, a regény- és novellairodalomból ismert módszereivel, s nem félt a tények, adatok objektivitását a személyes tapasztalat és vallomás költői erejével gazdagítani; s köztudomású, hogy a magyar esszéírás mesterei közül leginkább Illés Endre az, aki szívesen él olyan elemekkel, melyek a művészi igényt fokozottan hangsúlyozzák. A tárgyilagos elemzést személyes emlékek kísérik írásaiban, sőt a tényeket is gyakran mint mnemotechnikai jelet kezeli, melyből éppoly váratlanul bont ki egy egész sorsot, jellemet, mint novelláiban. Esszéi mégsem olyan kettős portrék, mint amilyennel Masaccio freskóján találkozunk, mert a szépírói módszer, a novellisztikus megközelítési mód minden esetben a tárgyilagos ábrázolás eszköze, azt a célt szolgálja, hogy minél hitelesebben tudja felvillantani segítségével az egyedit, a csak amodellre jellemzőt. És tegyük hozzá, minden adatok és tények irodalomtörténet írására elegendő légiójából ered, a képzeletet legfeljebb arra bátorítja, hogy megelevenítse, árlelkesítse a tényt a pontosabb ábrázolás érdekében. Nem az egyes portrék - hanem az egész kötet vallomás-jellegű, pontosabban a kötet szerkezete, az írások sorrendje, mely az írói érdeklődésének fejlődéstörténetét vázolja fel, s így teszi lehetővé azt, hgoy az ötven arckép után az olvasó egy ötvenegyedikkel ismegismerkedhessék: az íróéval. Vissza