Írott kő

Fülszöveg

Niklai Ádám (1924-1985) posztumusz verseskötete a fájdalmasan korán megsazkadt életműnek mintegy koronája és visszaigazolása. A Debrecenben élő, magányos alkotó lírája nem kapott méltó visszhangot, pedig a költőtársak tudták: igen jelentős művek születnek páratlan formai fegyelemmel és morális tartásban. Niklai Ádám, aki báró Zech Colbert néven látta meg a napvilágot, származása miatt ngy tehertétellel indult ahatvanas években. Görömbei András utószavában így ír erről: "A költészete kínból eredt, de megváltó reménnyé érlelte. Sokan vallották legnagyobb művészeink közül is, hogy a műalkotás legerősebb ösztönzője a fájdalom, a szenvedés. A költőnek ki kell a sorsát kiáltania ahhoz, hogy el bírja viseli. (...) Niklai Ádámot a szó kegyetlen értelmében a lelki és testi szenvedés tette költővé harmincöt éves korában. A lefokozott, védekezésre zsugorított létezés élménye közvetlenül a betegségből eredeztethető; a kényszerű tétlenség, cselekvésképtelenség, az útfélre vetettség, sebzettség, lemaradottság, értelmetlen alig-létezés érzését közvetlenül motiválja a huzamos kórházi ágyhoz kötöttség.." Niklai indulása a tűztánc kltői csoportjáéval esett egybe, de hangja azokétól egyre inkább elkülönült. Életében utolsó verseskötete 1984-ben jelent meg, másfél évtizedes hallgatás után. Az Előjelek-ben az akkr hatvanéves költő már a halálra készülődik. Posztumusz kötete már a "túlsó partról" üzen nekünk, ittmaradottaknak. Felemelő, tiszta, fájdalmas üzenet. Vissza