Isten áldja, doktor úr!

Előszó

Idestova négy évtizede annak, hogy orvos vagyok. Egyszerű háziorvos - semmi több. Mert hivatkozhatnék ugyan holmi egyetemi gárdusra, főorvosi címre vagy műtősebészi szakképesítésre, amihez - megérdemelten vagy érdemtelenül - hozzájutottam, néhány tudományos munkát is írtam, de semmire sem vagyok olyan büszke, mint arra, hogy harminc s egynéhány év óta közönséges "doktor úr"-ként szolgálhatom sok-sok család egészségét és boldogulását.
Elsősorban családok orvosának, vagyis háziorvosnak tudom magam. Hitem szerint épp a háziorvosi mesterség, az úgynevezett "általános orvosi gyakorlat" felel meg legjobban a hivatás örök követelményeinek, nem pedig a túlzásba vitt specializáltság, amely ma egyre divatosabb.
Tudom, sokan azt hiszik: a háziorvosok ideje lejárt s jobb, ha a beteg minden bajával megfelelő szakorvoshoz fordul - a tudomány annyira előrehaladott, hogy egyetlen orvos sem tekintheti át teljes egészében s itt az ideje, hogy minden betegséggel specialisták foglalkozzanak. Ez bizony helyes is volna, ha az emberi szervezetet ugyanúgy feloszthatnók, ugyanúgy rendszerezhetnők, mint a tudományos diszciplinákat. A valóságban azonban még a tudomány egészének áttekintésénél is fontosabb, hogy az orvos a beteg szervezet egészét lássa maga előtt, mert csak így tudja eredményesen meggyógyítani. És ki más képes erre a feladatra, mint a család orvosa, a doktor bácsi aki a pacienst gyermekkora óta ismeri, jó és rossz napokban gondozta, figyelte, sőt bizonyos értelemben maga nevelte fel. Életem minden tapasztalata s így ez a könyv is a háziorvosi intézmény mellett szól. Vissza