Izraeli riportok

Előszó

Mindannyian ismerünk ilyen képet. Korunk egyik leggyakoribb fotója. Szomorú, hősies, fenyegető, bár a veszély nem itt, hanem messze elöl, a gerincen túl, a horizont közelében rejtőzik. Nincs az a háborút megjárt fotóriporter, akit meg lehetne akadályozni abban, hogy megcsinálja ezt a képet. Hiszen így egy nyugodt pillanatban, amikor van ideje élesre állítani a fókuszt, amikor le tudja győzni keze remegését, módjában áll egyetlen filmkockán sok-sok mindent elmondani arról, mi a háború. A porfelhőben tőlünk távolodó, felfegyverzett férfiak menetelhetnének akár El-Alamein, Aachen vagy Manila felé is; a válluk fölött visszamosolygó fiúk születhettek akár Chicagóban vagy Prágában is - ez semmit sem számít. Sokan közülük nem térnek vissza. Mind tudják ezt, és amint nézzük őket, mi is tudjuk. Fiatalok, és az út, amelyen lépésben haladnak, magányos és bizonytalan, és mi sem menekülhetünk meg attól, hogy átéljük, ha csak részben is, a bennük kavargó érzéseket.
Ezek a férfiak Jeruzsálembe indultak, de egyikük sem ért oda soha. Sokan meghaltak rögtön a gerinc túloldalán. Néhányuk azon a földön született, ahol harcoltak, de többségük Budapesten, Bécsben vagy más közép-európai országban látta meg a napvilágot. Pár nappal a felvétel elkészülte előtt terelték le őket Haifa kikötőjében a bevándorlókat szállító hajókról, hamarjában fegyvert meg némi alapkiképzést kaptak, tömött buszokon Tel-Avivba vitték, onnan pedig Jeruzsálem felszabadítására vezényelték őket. Csakhogy el sem jutottak odáig. Az Arab Légió a háború legvéresebb mészárlásával állította meg seregüket Latrunnál. De feltartóztatásukhoz a Légió kénytelen volt több csapatát is kivonni Jeruzsálemből, s az így csökkent ellenállással szemben a védőknek sikerült megtartaniuk a város egyik felét. Vissza